Hármas oltár a menny-föld katedrálisban

Az Öregnek megint támadt egy ötlete. Előbb a fehérjeláncokkal kísérletezett, majd föltalálta a szauruszokat. A sok lánctalpas hüllő összevissza robogott, mint egy ütközet tankjai. Az angyalok meg: „Oj de csodálatos!” Eképp a hívságnak nincs vége semmiben. Most is ímé a nagy bankett-asztal körül kiváltképp részegek és szárnyaikkal verdesik a ritmust: „Jön-e velem nagysád, shimmyt járni?” A Találmány pedig, szegény, ott áll csupaszon és vacog. S a szemében felhőtlen döbbenet: „Hát így megy ez? Gyerekekre bízni ezt a Nap körül keringő üvegcsillagot?” De hozzák már a Találmány másik felét is. Girhes némber; hanem, no né, mi rezeg ott? Ó mely dicső és kackiás csecsek! S mely híves hely az ott, a köldöke alatt, egy fáradt üzletembernek fejét lehajtani! A helyzet így egészen más. Báránybőrben tigristermészetet kendőz a dicsfény; így már van jövője, s méghozzá dicső! Így időből és vérből épül a Históriai Múzeum: „Ez ittend Kelópátra, az ottand Antónilusz; kéretik dollárban fizetni!”

Ha legalább egy hajó jönne, hogy kikössön. Hanem itt hullámot sem vet a fényes semmi. Nagynéha egy szórakozott harang megkondul, aztán ijedten elhallgat. Az órán örök déli tizenkettő. Az újságban egyetlen szó: DICSŐSÉG. A napernyők alatt a boldog lelkek verik a blattot; időnként összecsapják szárnyukat, hogy leverjék róla a port. A tér sarkán az autóbusz utas és sofőr híján örökké egyformán berreg, oldalán ragyogó fölirat: HELYI JÁRAT. Én mondom önnek, asszonyom, a hajdan izgága fajta, mely valaha fürgén kapá a szénvonót, hogy főbe sújtsa egymást hagyatéki s szívügyek miatt, most ásítozik és kövéredik. Köztünk szólva, ez volt a remény bosszúja. A világ kakasa most herélten kukorékol, de ki ébredne egy olyan lény szavára, melyből hiányzik gyönyörű és undok lényege, a kétség? Így aztán sugár-ágyában az egyik oldaláról a másikra fordul az alvó anyag; mi meg, ha hiába is, csak reménykedünk, hogy egy kalóz csillag talán majd erre vitorlázik: foga között kés, szemében gyilkos izgalom.