A találkozás

A Batthyány térnél a mozgólépcső hozta föl

a mélységből: „Szevasz-szevasz”. Meghízott egy kicsit,

és a szemében űzött csillogás.

A beszélgetés rosszul alakult.

A hangját megemelte, és az arca, az a zsúrfiús,

csinoska arc, melyen a húst az idő tömpe ujjai

nyomkodták szét a halál-plasztika megmintázása közben;

az arc, amit a Nárcisz eszpresszó Narcissusa

egy időszámítás előtti délelőttön,

valami emelkedett hülyeségről társalogva,

olyan törékeny kecsességgel fordított a fény felé,

hogy élő tükréből a versnél fontosabb

és nem szavakból álló költészet fénye sugárzott

a mocskos asztallapon szétszórt kéziratpapírra;

mondom, az arca eltorzult és kipirult.

„Kemény gyerek vagyok”, mondta egy színes western

Vasöklű Jim-jeként. De a fején kalap,

kezében hivatalnok-táska. És körülötte a

fekete-fehér híradó.

Az ember-lávaömlés

az állomás kráteréből, az automatasornál

lefetyelő tömeg: metsző huzatban

neonnal röntgenezett földsötét.