A teremtés arca

Elmentem újból szembenézni az idővel Hetvenes Évek a régi kert   sehol a falról hámlik a vakolat a betonon kürtölve előznek az ipari opera őrjöngő walkűrjei és hihetetlen hogy itt egy valódi történet esett meg valódi   szereplőkkel és még hihetetlenebb a háború utáni ország teremtéstől arany   napja és a fától fáig tarajos kékjével hullámzó déltengeri ég és nevetséges vagyok ahogy kísértet-pofámat nekinyomva az   édeni láger rozsdától málló drótkerítésének egy percig   komolyan bele akarok halni a látványba hogy másképp   kanyarog az erdei út és lebontottak néhány ócska barakkot hihetetlen hogy ragyogás és édesség lett mindabból amit teljes   életemmel gyűlöltem mert a valóságban elárultam és túléltem őket és itt állok egy bonyolult kérdésekkel terhes korban mikor a   strucctojás-képű értelmiségi a tévében zsürizi embertársait de a torkomban a Nagytiszteletű Asszony önpusztító szenvedélye   tüzel mely egy párducmenyasszony tekintetével méregette   az Amerikai Misszió dzsippen száguldozó délceg katonáit és a benzinillatú hómoziban nem a Megfagyott Gyermek indul   a túlvilági fényesség létráján a mennybe de a földi elektromosság szikrázik a világ pólusai közt szegénység és szenvedélyek az emberi jelenlét nyilalló árama Fölösleges gyászos pofával föltenni a kérdést Hova lett ő és   mivé lettek remekbe szabott tagjai Látom a vattába fagyott füvön a tavaszi tűzvészt és csupaszon   henteregni Miki bát a felhőknek ordít rúzsnyomok a mellén és a szájából lángot fúj   az olcsó bor tüzét ott meg Szent Jolán vág át az udvaron kezében golgotai   fejesvonalzó fején páncélos hajkoszorú a kísértés ellen mert esténként az ördög szoknyája sistereg végig a hálótermeken és a fölizgult kamaszok egymás testét markolásszák tehetetlen   sóvárgásukban szél és szél és mindent betöltő lélegzet ÉLÜNK ideje sárból és vízből meggyúrni a veszélyes remekművet hallgatni rendetlen szusszanásait gyönyöre macskakurrogását   vándorolni didergő bőrén az ing alatt ideje megélni a világteremtés lázas pillanatát időtlen időkig tart ez J. J. egy akaratgyenge nő aki húszéves   korától fogva egy mélyebb sóhajra hanyattfeküdt az óvodának kinevezett viskó cementpadlóján trónol a zománcos   bilin és JÉPA helyett azt mondja RÉPA és most van igazán vége a háborúnak amikor a jogszerinti   győztes megtartja székfoglaló beszédét és a kalóz föld foga közt május gyémánt kése ragyog Elcsavarogtam a fák meg az évek közt Magamat látom a kucsma   alatt göndör és dérmegeste haj nincs föltámadás és a csodák mezején szabvány-házak az erkélyről újgazdagék   kutyája ugat de a sejtek közt áramló vér föltalálja az általános és tündöklő   emberi relativitást a tökéletes keljföljancsi halálban és háborúban kipróbált   elméletét és mit számít az hogy melyikünk meddig él ha sorsunk összefügg és mit számít a korszerű fapofa és a tudományos adatbégetés Látom a teremtés arcát A csillagokkal sebhelyes fekete fűben   eltorzult pofájú kölykök falják a lopott almát lihegésük üdvözült tengere mocskos szavakat sodor és a határtalan sötétből sváb szitkok hangzanak és recsegő ágak   zaja de ők csak ülnek és zabálnak tovább és a világot betöltő tyúkkárálásban és puffogásban bogarakat   fricskáznak arrébb a lábukról és villogtatják fűrész-   fogsorukat míg gubancos hajukra sugárban dől a ragyogás egy   meghatározhatatlan pontból ahol véges és végtelen találkozik és a megszakadt izom már a   repülés maga