Földsziget

1 Valami persze végbement; ha nem is az, amit előre elterveltek; vagy amibe beletörődtek; vagy ami várható volt (mi volt várható?); vagy amit ravaszul és észrevétlenül rájuk kényszerítettek az úgynevezett körülmények; vagy ami ellen lázadtak és szónokoltak, de legbelül titkolt cinizmussal helyeseltek; vagy amit… kár folytatni; végbement, de nem az, nem akkor és nem úgy… A történet bizonytalan. És az értelmezése még bizonytalanabb. De a nyelv bizonytalanságát tenni a művészet tárgyává: helybenjárás. A bizonytalanságban biztos a még bizonytalanabb, egy elmosódó arc, vagy a szél, az üresség, ahogy átfújt ez meg az között; és nem mindegy, hogy bokrok voltak azok vagy fák vagy Róma romjai? A színi utasításra: (Mind el) – mind eltűntek. Mintha egy angyal fújta volna el, hajuk leröpült, pöfén beféltek: „förnyű ev”, mondták, míg végül a szégyen, mint halszálka akadt a torkukon, s már csak köhögni tudtak, áriaként elnyújtva a hörgő légzést. Tér és föld egymás hiánya, egy eszme-domborítás két kiterjedése, köztük a vékony lét-lemez törékenyen rezeg. Hanyatt a sárban úsznak ők, kifordult szemük tükrében többé nem tündökölhet az, amit ők a világnak tudtak: az udvar, a deszkabódé, vagy a körfolyosó a szomszédokkal; az ellenségek sókban ölelkeznek. Fölzúg a lombsivatag. De a táncaik itt maradtak. A portölcsér, mint roppant szoknya, fordul; hallani suttogásukat: „édes, édes!” És a szokásaik szokásainkban élnek. E tétova mozdulattal a föld emlékezik magára. Semmiben-föltámadás. És biztosak ők a nincsben. Biztosak ők a bizonytalanban. Eltűnt arcukon, mint föld alatt lapuló érmén az írás, olvashatatlan sorsuk körbeér. És ott a láthatatlan képmása, és a csukott szem látja s a félig alvó emlékezet megidézi azt, ami végbement; ami el sem kezdődött; ami csak lehetőség volt vagy épp lehetetlenség; mert az, mert akkor, úgy… A szárnyatlan a semmiben köröz. Világító sötét.   2 valami ügyvéd volt      persze régen     Doktor Izé olyan bajuszos kocsikísérő náluk                                 meghívja gondolta tudta milyen az amikor az ember mindent előlről kezdhet ASSZONYOM ÉN MONDOM ÖNNEK    csak közben a vacsora után hogy tenyérjós is      ÖT ÉVET ADOK ÉS     ez például mondta      KÉREM EZ TUDOMÁNYOS ALAPON VÉGZETT érdekes mondta   MAJD ADENAUER SZÉTCSAP      erős irodalmi mondta    SZABAD AZ ÖNÉT IS      ezen semmit se mondta      EZ EGY BEFEJEZETT TENYÉR napról napra de csak   beletörődik                       ÖN NEM SZÁMIT SEMMIRE MONDTA az évek a görgeteg lezúdult a háború összeroppantotta a héjat a sírhoz nemigen jártak egyszer kimentek vakított a nap megkeresték a nevét a többi között AZ Ő FIA VAGY sokáig vártak a villamosra egyideig nem jött aztán jött és hazamentek megjöttek elmentek megjöttek zászlók és vijjogó ajtócsengők a süketnéma lépcsők nincs liszt ÖT ÉVRE ÍTÉLTÉK mindig a fal mellett A MI HELYZETÜNKBEN mindig a fal mellett a szőke haj rászokott a hidrogénre a fiú megkapta az első kalapot az ősrégi géppel készült fotón idétlen büszkeséggel állnak egymás mellett tanúk és vádlottak ugyanabban a pörben hasonlítanak egymásra a gyűlöletben az esztelen dühben A KURVÁIDAT HORDD MÁSHOVA az ökölbe szorult kéz robban a cél előtt lehanyatlik KI EZ MI KÖZÖM csak az évek a közöny évei hihetetlen hogy egyszer egy madárfütty-fasorban kéz a kézben nevesincs szerelemmel bámulták egymást de a fasor végén már háborúztak MAJD MEGTUDOD HA NEM LESZEK és a bőgő gyerek elmaszatolta könnyeit nyár volt vagy tavasz fújt a szél és eljött a nyugdíj legelőször amikor elkezdte azokat a dolgokat aludt csak aludt FÁRADT VAGYOK mondta VÉGIGDOLGOZTAM AZ ÉLETEMET és én mondtam is őneki hogy hagyja aludni hátha tényleg csak fáradt de mindig többet aludt és a végén már átaludta az egész napot és akkor már bekisdolgozott is sőt egyszer a nagy is ott volt alatta ő meg azt mondta hogy nem bírja naponta kimosni és megmondta honnan akkor elmentem hogy beszéljek vele BARÁTNÉM mondtam de csak nézett rám és valami hiányzott a szeméből és olyan tétova volt és a száját is mintha ferdén tartotta volna a szívére kapta a gyógyszert de nem használt aztán mégiscsak jobban lett és meg akart fürödni a kádba még beszállt de kijönni már nem akart OTT ÜLT EGÉSZ NAP A KÁDBAN ÉS ÉNEKELT ő meg sírt és azt mondta MÁR EGÉSZEN KIHŰLT A VÍZ és húzkodta NA GYERE NA GYERE aztán megoperálták és kiderült hogy az áttétel miatt volt és a haját is leborotválták és kiderült hogy a festés alatt teljesen ősz és igaz hogy megismert de zavarosan beszélt a fiát hívta és az elfekvőben az arca egy nagy fekete lyuk és eszembe jutott hogy a Dunára jártunk evezni a vízszag a fürdőruhák és rázott a száraz görcs mert nem voltak könnyeim   3 A csillag állán fényborosta nő, borotválatlan sarjad az idő, s ha fogy a tűz lent, nő a hamu fent,   és szaltónk méri a végtelent,   ha fölrug a holdas tópata: a bölcsőnek halál a vonzata. De a szabály maga szabálytalan, egy magban erdők trónbeszéde van, s a föld-hernyó nélkül nincs lepke-ég,   s kiegészül a csonttöredék,   fölsüt hamu-arcunk lángja, és kiszakad a csillagok fullánkja.   4 A föld elfordul az ősztől. Jön a tél, a tavasz. Lucsok-álcát ölt vagy a hó alól vonít a keserves szellem, a szél: hiú – hiú – hiú – a változás reménye? Fűszoknyában táncol a láng a tócsán, majd kifullad és megöregszik, füstös avarba ül lábát fájlalva a menny-ocsút szemezni: istent, ördögöt; libegnek az évek: fodrok a mindenség-rokolyán. De a sors szikár nyomorát nincs mód felejteni; a háborút nem az istenek kezdték. Sunyi farkasfajzat lakja a történelmet, az orra uborka, krumpli, répa, egész kertészet; a homloka szűk; szemében a fény vizenyős kocsonyává hűlt, s csak főzze föl újból a fájdalom, undor a könnye is: fölszárad, nincs tanulság. Ő az idő. De kölyke a hely, a csak-egyszer, az ismételhetetlen rózsaszín, fölvirrad a hús, a lélegzet delel, és sírás-pengékkel megindul a hódító a kézfogás-birodalmak, fordulás-országok útján: még minden bekövetkezhet. Bolyhokkal a bársony évszak: mintha a fák közt angyal járna, mintha valóban volna, mintha lehetne angyal, s arcát elfordíthatná a gyerektelentől, unva a meddő költészet csevegését meddőségéről, és kóstolhatna vadabb örömöt: pelenkaszagot, csípős tej felhőjében utazva a nemzedékek közt: gyönyört, mely a szenvedésből indáz fel, s dzsungel-szövevényével beborítja a sziklás csillagot: él. Nem az isten járt itt álruhában: egy asszony kelt ki a vízből, mellén rezgő csöppekkel. Nem angyalszárny suhogott, de a vászon, ahogy törülközött; a világ, a magától értődő bámulta magát: füveit, fáit s a vágtató vizet. Minden perc a teremtés perce. Minden tett teljes felelősség. Ég és föld ikertestvérek, s mindkettő csak képzelet: átlók s központ nélküli űrben állva száll a fényesség, és mindegy, hogy nevezed: világít. Vörhenyben nyög a föld. Jön az ősz.