Kondor

EIső metszeteit a robbanás füstjében láttam. Valaki átadta megőrzésre valakinek. Az utókor számára. Az a hír járta, hogy már nem él. Bámészkodtam az ablaknál. Egy   férfi futásnak eredt. Ta-ta-ta-ta-ta, nem találták el, átért. Volt az egészben valami   családias. Csöngettek, beállított valaki, akit később fölakasztottak, teát   kért, kapott; mintha csak a tegnapi nap folytatódna. Néztem a szálkás építményt. Dürernek, Blake-nak jó, ha a nevét   hallottam addig. Egy angyal húzgálta az indítókart. Folyt a vér, tört a csont. Láttam a Szerkezetet. Évekkel később, egy este, az 56-os buszon, a szemközti ülésen   ült. Befelé jött ő is, a Moszkva tér felé. Néztem a förtelmes arcot. Miféle szépség álruhája ez? Gennyes tűhegyek a vörös bőrön. Külváros-arcban csavargó   szempár. Deszkák, fogaskerekek. Csillagmértéket venni a   mennyről? Tébolyult félhomály. A bárparketten a babiloni macska. Csipkék   közt repülni, húsevő combok közt, igen. Feldőlt székek az Okádék Klubban. Vodkán sodródó-rajzpapír. De az ikon aranyában a teremtés fénypikkelyt vedlő napjai. Szent Jánoska nyafog kissé, megfázott, lát a Nárcisz presszóban   füstből jelenést. László úr sem az ősz táltos még, bálványfejét csak érleli híg   ezüstben, kényesen szépül a bárdig. Ki így, ki úgy. Az egyik hanyatt a földben fütyül a náthára, a   másik törött gerinccel úszkál egy német város   ópiumbuborékos akváriumában. És az egész léha és zenés idő, a Hatvanas Évek, remény és cinizmus áttáncolt korszaka; mintha a bukó Nap   éppen kelőben lenne, mintha sugártollheggyel maga a tenger fényesség metszené ki   a kontúrokat, és szárnyas halak és bakarasz népek vésnék emlékezetükbe a   láng és lobogás erdőt, amit baltával irt majd a közelgő éjszaka.