Az öreg Arany

Nyírja gyapjas fellegeit az égen az est, mi Pest-Buda vala nemrég, kamasz Budapest, s mintha volna menny és föld közt az a fúzió, tébolyultan gyúl a gázláng, az illúzió. Kőtavaszban bimbó házak, zsendülő utak, tortapalotán torony a polgáröntudat, kél a fényes múlt is: „környül fene törökök”, s hősregékhez kolbászt mérnek, netán sülttököt. A Földistállóban ismét köznép az alom, elhever a csontkupacon a birodalom, de a jövő tövét rágja az idő, a szú, vérkörök tőkéin érik a világ-aszú. Detre szász? A hun örökség? Magyar daliák? Gyárfüstből fon glóriát a kormos új-világ. Pozsgás orcán lobbot vet a kénkő idegbaj: elkárhozott gyerekszemek, borzas, fehér haj.