|
„ – Vannak korok – mondta Amenhotep – amikor minden csupa fény. Ezt semmiképp se értsék úgy, hogy ilyen korokban nincs szenvedés. Aki szajhák helyett az időre kacsint, s országot vagy családot alapít, kénytelen épp ezek romlását elviselni. Művek és dinasztiák így lesznek semmivé. S az egyénnél nagyobb kiterjedés, nép maga is változik. Előbb arcszíne, termete, utóbb szokásai, a nyelve, míg az örökösből semmi sem marad, s az örökség, ha nem mállott még futóhomokká, már nincs akire szálljon. A csillagok szerint sikerünk nemzi a bukást, és úgylehet, ez sorsunk lényege. De koronként a sok külön-külön bukásból közös sugallat lobban, már-már fölismerés; mintha nyelvünk hegyén volna a névtelen neve, épp csak ki kéne mondanunk. Ilyenkor szinte egyre megy, minek milyen nevet adunk, s hogy azt, amit eddig Istennek hívtunk, ezután Napnak vagy Anyagnak nevezzük-e: a névadás mögött a generációk siralma; némaság, süket és vak évszázadok, a veszteséglisták, az ismeretlen katona, a gyógyíthatatlan, mert fölösleges szenvedés; szóval mindaz a mérges gáz, amit az állóvíz-idő érlel a keréknyom-birodalmakban – ez lobban el nagy lángot vetve, és a fényben, amíg kimondunk – nyilván valami helyett – egy használatban megkopott, köznapi szót, látni
magát a rejtett működést. A fajta legnagyszerűbb perce ez! Ezért a percért élünk, uraim, ez a boldogság sűrűje, ez a…”
– A költőcske! – dünnyögte fájó derekát egyengetve a másoló – a hükszoszok bezzeg föltalálták a harckocsit!
|