„Hát ez fantasztikus (mosoly), hogy épp akkor (mosoly), amikor én (farkasmosoly), mármint rólad (egy szemfog magánmosolya), az ellentmondásos (»O sole mio«, a nyelv éneke, bíbor ingben, nápolyi dialektusban), úgy értem, az meg ez (a felső metszőfogak széles mosolya, üdvözlet a kedves vendégnek: »Egy jó kis vércserét esetleg?«), szóval, ha nem is nyíltan (»Hahaha«, röhögés, tömött basszushangon, a zápfogak, »még mit nem, majd nyíltan! «), ezesetben ugye (NAGY SZINTETIKUS FOGMOSOLY, érvényes oda és vissza, kétszeri megszakítással, az állomáshelyen lebélyegzendő), az erővonalat…”

(Meghosszabbítja)

Angyal és bomba korcsa, a benzint szopó fémivadék járni tanul. A betonjárókában bömbölve gurul, majd torkából kiszakad lényege, a robbanás, és fönt vagyunk a levegőben. Csillog a világ edénye; „Hölgyeim és Uraim, a Kapitány nevében…” Kéken tündököl a tér-idő emulzió, a menny – darabos kétségekre a híg felelet. Minden a szokott mederben folyik. A császárvárosok és csataterek rendben üzemelnek. És az oszlopon a fölirat: „Alexandrosz” vagy „Nahogyishívják, az Izék Legizébbje”. És harciszekéren egy aranypáncélos bohóc vadászik – most épp oroszlánra. A történelem eközben a hátsó sikátorokban lakik, ahol egy ásott kút, egy csatorna, egy tűzhely, egy népszokás fönnmarad, és megszilárdul, mert a vér cementje megköti. Esőben áznak a porcukor birodalmak, a provinciák erődített határán ki-bejár az elvámolhatatlan szél, s a percről percre múlt időbe tevődő jövőt a túlélők értelmezik. Ez az öröklét viszonylagossága, napmítoszok helyett fizika. „Lédiz end Dzsentlemen, London fölött vagyunk.”A szemhatártól szemhatárig terjedő ón; aszfalt, autók, ázott fű és füst; ősibb nevén: a Föld.

A húskonzerv-dokkra leszáll egy helikopter; a Temze piszkoszöld vizét a légnyomás fodrozza – mennydörgő ezüsttel itt a szálló pincérek kora. Noha a hagyomány védekezik. A rakparton bronzbakancsban áll Kleopátra Tűje, a fáraók oszlopa, melyet a flotta szállított ide, a kaptárba, az ókori királynő ajándékát az újkorinak. S a színestévé-vasárnap képernyőjén a békebeli táj: templomok, kastélyok, koronaékszerek. De körvonalaik mentén lángot lobbant az elektronika. Egy lila zakós úr nyilatkozik, a füle zöld, a szája rúzs-piros. Majd az égkék-sárga főcím után a dakkai pályaudvar: bíbor csoportkép, az éhenveszők. – Ezzel a magára hagyott csecsemővel mi lesz? – Egy idő után meg kell halnia. Majd rózsaszín és barna: „A csokoládék királya – Cadbury!” És kint a tompa dübörgés, ahogy a forgalom-vulkán szünet nélkül köpi a sárga, barna, fekete és fehér arcokat, a mozgás illúzióját a mozdulatlan szigeten, hol a világ vérlevesben dagadó húsgombóca megakadt a városok torkán, és a csillagos tető hasadékán át behúz a testtelen huzat, a birodalmakat szemétkosárba pöccintő idő.

Mi tesz egy népet néppé? A királyai? Ezek a vaddisznó-pofájúak? Vagy alattvalóik, az ürge-hercegek, a róka-grófok? Még az udvaronc ecset is kénytelen lefesteni alacsony homlokuk, paragrafusjel orruk, mélyen ülő, kis szemük giliszta-erkölcsét: hason csúszva is megmaradni! Még a legkülönbek is milyen lehangolók! A dürrögő Henrik, a pápabőszítő és kancellárfaló, ahogy királyi pózba vágja dagadt termetét! És lánya, Erzsébet, ki gyerek helyett birodalmat szült, hegyes orrával, ni, hogy szimatol! És nagy vetélytársa, a skót hisztérika, a hervatag szubrett! Hogy unom ezt, az államnyilvántartás festett dossziéját! Hol van innen az égő zsupptető sercegése, a sikoly, a jaj, a birkabégetés? Hol van akár az éghajlat s a táj (a glasgow-londoni vonatról bámultam) kereskedőkre valló kompromisszuma? Nem is Shakespeare, csak Schiller monológjai? És mégis, így, együtt, azzal, hogy megmaradtak és van múzeum, ahol függhetnek a falon, ahol arany és bíbor dölyfükön mosolyoghat a lélekelemző utókor – van egy megcáfolhatatlan érvük, a kártyásoké. Az Anglia zöld asztalán lejátszott partiban ők emelték a tétet, és ők nyerték meg az új évet, az új évszázadot, a túlélés esélyét.

Lowell egy évig élt itt, vagy még tovább is – „Kensington és Chelsea Királyi Kerület határán”. A tér, akár a nevét jelző tábla, cikornyásan szögletes. A tortaszelet házakon cukrászbalettet táncol a gipszboltozat. Vörös tégla és barokk tejszínhab – az óvilág, hol Amerika Szökevénye babérkoszorúval homlokán bérelt magának lakást, kilátással két illúzióra. A tér öblében, nyíratlan ősfűbe veszve puritán kőtemplomocska áll: a bostoni Athén, honnét az ima a mennybe hatott. S a környezet is mintha Lord Tennyson gázfűtésű verseiben lakna – a fekete műanyag-szemeteszsákok tartózkodó tapintattal halmozódnak a járda kövén. „Isten óvd a Királyt!” – még Györgyöt is, a kurafit, a himpellér adószedőt; hogy is ne, annyi év után. A kísérlet, sajnos, balul ütött ki; Lowell innen is tovább szökött. A teret átszelő aszfaltúton folyik a fordított Függetlenségi Háború; a délnyugat-londoni kijáró s Brighton felé kamionok és daruskocsik fel-felbődülő bölénycsordája hömpölyög, és diesel-földrengésüktől rázkódik a világ barokk épületén a tábla: IGÉNYESNEK KIADÓ!

A cinquecento fénygúlája hidegen hagyott. Nem, nem a fény, és mégcsak nem is a látvánnyal takart háromszög – a színek luxusa, a piros és a kék redők, a kéztartás, a tökéletesség e szilárd rendje; mi dolgom a mennyei divatlap angyalaival? Rembrandt Mészárszékében inkább otthon volt az isten; a sárga-vörös hodály, a megfeszített ökör vértanúsága, s a háttérben a vérmocskot eltűntető asszony görnyedt alakja rogyasztó sorsot s tüdőtépő emelkedést sugallt. Legtovább mégsem ezt, hanem másnap, a szomszéd városban, a skót királyok székhelyén Velazquez Tojást főző asszonyát bámultam (jó, ha öt percig, mennünk kellett, a délutáni csúcs miatt), a barbárság és grácia, a sötét és a fény teremtéskori keverékét, a göcsörtös parasztkéz királynő ujjait; a koldus gazdagság villámától sistergett még a csontom is; ott volt minden a föltámadáshoz, a madzaggal átkötött sütőtök, az egy fej vöröshagyma meg a rézmozsár, a kancsó alján a kétujjnyi bor; s a forró vízben úszó tojásféltekék: a mindenség egy csuporban, az űr levében fővő csillagok.

„Egy vendéggel jártam itt akkor is; nem is hiszi, hogy mennyien jönnek, például Afrikából, és csak állnak itt, az őrült forgalomban, mint egy gyerekes világ színes ruhában feszítő követei; és persze nem a háttér látható, az éhségövezet, a föld cserepes ajkai, csak az, hogy nem találnak el innen oda; s bár olykor kuncoghatnékom van, közben szégyellem magam – de nem is ezt akartam mondani. Valami anyag lógott itt, egy földig érő függönyféle, és mellette egy táblán nagybetűs fölirat: »Kérjük, rúgjon bele! « A függönybe, úgy értették. Én valaha fociztam; odamentem és rúgtam egy tizenegyest. Erre előjött a művész és kezet rázott velem, hogy résztvettem az alkotás folyamatában meg ilyesmik, szóval, hogy az, amit csináltam a cselekvés művészete. – Örvendek – mondtam, és legközelebb már egyenest a függönyhöz mentem és belerúgtam, mire két oldalról két teremőr dobta rám magát, hogy műkincsrongálás meg vandalizmus az, amit teszek. Nézem a táblát, nincs sehol; alig tudtam lelépni. Turner legalább (ha idejében abba tudja hagyni a képet) megbízható: nála nem botrány a világ, csak fény és víz, a boldogság meséjének habzó elemei.”

Ahogy század a századra, úgy nőtt itt fal a falhoz; s mert a vérrel elkevert idő, a gőzös lávazuhatag húsz-harminc év után történelemmé szilárdul, ez a futballpályányi udvar – Anglia. És nem a stílus-diplomáciától; attól, hogy a gótikus kápolna mellett láthatók a restauráció tortadíszei – ha nem is úgy, mint Oxfordban, ahol maga a léha Károly áll modellt, bronzbajuszkával s tánctanári sikkel, az udvaronc butaságnak. Nem, nem az elmúlt idők lehét érzem; mit bánom én, ki járt ide, hogy Erasmus a huzatról panaszkodott, hogy itt tanult Thackeray s Byron is, kinek a szobra viszont itt található, a könyvtárban, mert Westminster nem vette be az istentagadót, bár a szobrász angyalpofát vésett neki. A jelen izgat; itt benn még sértetlen az, ami e falakon kívül görcsösen pang, a százados emésztés rendszere. Ez a gyomor emésztett puskaport és óceánt, ezen a torkon csúszott le India, Afrika; itt alapozták az igazgatás művészetét az ízlelés bölcseletére; itt, ahol a tárgyilagos szörny, a tudomány legszebb arcát mutatja, az értelmezőt. És ki gondol Platon korának rabszolgáival; ők a sajnos tipikus esete. A gyep viszont – ha már itt járunk, ne felejtsük el –, a zöld bársonykabát, amit e lankás táj visel, feledhetetlenül csodálatos.

Nem angyal könnye, nem az űr, nem a múlt század nagy szuflája és romantikája; költészet és köhögés ostoba mítosza: itt harsány egészség minden, a kert, a környezet, a hampsteadi villák és házikók sora; még a lakatlan sarokház Agatha Christie-t váró rémdíszlete is; itt lovak és birkák jártak a zöld füvön, itt nem köhécselt a költészet, vért köpött, és halálos fuldoklás görcsében tanulta megbecsülni azt a kevés gazdagságot, ami kijutott neki: a levegőt. A kis ház, mint egy törpe nyaraló, de belsejét egy csillag légszomja feszíti; ablakain át betör a szobába a lombözön, a fény, a szél; a természet s a lélegzet lakott itt társbérletben; fütyülj, utókor, a bánatos elégiákra! Sziklasírjából ugyanis kikel ő, és idejön a kertbe s kiül nádszékébe, a bokor alá, és jól hallja, hogy szélben és madárfüttyben fürdik megint a föld, mint… mindegy, hogy mikor, ez az „emlékszünk” a föltámadás, míg a kozmikus lefolyón böfögve száll alá a testtelen szennyvíz, az első és a századik halál.

A kézírásukat a British Museumban láttam. Swinburne-é depressziós: a tenger és a szél nem bírja a sor végéig, a romantika lekonyul, aprócska sors a roppant hangfüggöny mögött; Browning – bankár: folyik a lélek-kettőskönyvelés, a nyár kamata ősz, az öregség évjáradéka a filléres emlék; arrébb meg a mikroszkópikus sejtláncolat-betűk: Emily Brontë szorongásai – a tárlókban feketén csillognak a körülmények rácsai, de a kalitkából kiszállt a csivitelő lény, a vers. A megváltás, akár a kereszténységben, e madártenyésztő szakmában is komplikáltabb és véresebb. Az itt és most, ha nem soha és sehol is, csak ódaengedéllyel űzött kisipar, mint Drydené, kinek tolla a papíron szavatolt fölséggel halad. A költészet titka? Hogy lesz a szellem széndioxidjából oxigén? A receptet, ó Hírszerzők Ura, a versipari kém elől a Westminster Apátság kőszekrénye rejti; itt, a sírkövük lapján és aranyozott nevükön taposva, poruk trágyája fölött, ha titkukat nem is, a sorsukat megértheted: az ő húsuk ragad a szekér kerekére és az ő smaragd hajuk a pázsit, melyet birka és fűnyírógép legel.

A tengerparti üdülőhelyen, hol dr. Russell mártogatta tengervízbe pácienseit és gyógyította a régens torokbaját, s ahol most Laurence Olivier lakik (nyaranta, mikor Harmadik Richard púpját a kelléktárban őrzik), s házából kilát a Csatorna hol zölden álmodó, hol piszkosszürkén viharzó vizére – ott áll az agrai vár korcs öccse: India. – Bájosan szörnyű, nem? – kérdezte Miszter Ezmegez; megjárta Burmát, volt japán fogolytáborban, egy a régiek közül. – A korlátot jól nézze meg! A sárga festék megkopott az öntöttvas bambuszrúdon; a konyhában piros villanykörték fölött pirult a nyárson forgó viaszpecsenye; az indiai csodapalotában kínai selyem és porcelán – meg, igaz is, majd elfelejtjük, két harmónium: a régensből lett Kövér György nagy zenekedvelő volt. Ide nekünk a világot: mártás-tengeren kalóznak állt a főszakács. De ha már annak állt – ezt hozták a majszúri háborúk, a vérbűn és a lélekárulás, a falhoz láncolt angol tisztek lassú kínhalála? Ezt a Disneyland-et? Földszintjén, a dolgozószobában iratok között kushad az államügyek tigrise, s a fény, a dekkáni fennsík őrjöngő szelleme, a szomjanhalt rögök helyett egy kölniskészleten cikáz. A gazdagság: Falstaff a ruháskosárban, melyet a kaján sors az idő vizébe borít.

Ez nem az újgazdagság, ez a régi: a Kincses Sziget. Mindamellett ez is rablásból származik; a múmiamosolyt, a ninivei oroszlánokat, a görög templomot műértő útonállók hozták el ide. S mi köze Horusznak az angol esőhöz; ő Széttel háborúskodik, vagy a Nílus fölött ragyog, vagy sólyom képében suhan a sivatag fölött. A mű iránti kegyes hódolat kegyetlen étvágyat takar. De mit takar a mű? Nem is nagyon takarja, sőt: e frízen a későbbi áldozat rabszolgákat vezet. És ez csak a műgyűjtés korai, kézműves korszaka: ókori „fel a kezekkel!” Hanem a tét már ekkor sem a puszta gazdagság; az égő városok eposzi díszletei közt isten istent, világkép világképet fal föl, és a rablott motívum, a hadizsákmány, szoborról szoborra táncol, s kérdez, amíg ki nem fullad: kik, miből és hol vagyunk? S a válasz rá, a Londonban túrázó fáraók szerint, Anubisz mosolya, a kőbe balzsamozott mozdulat, az indiai teremőr a Holtak Városában, és a motozás a kapuban, az Ír Robbantó Angliáért  plasztikbombája után;vallások, ideálok, eszmék darwinizmusa: a szokatlanul kék londoni ég szakadó fénykötélzetén a fekete esőfelhő, a kalózlobogó.

Hogy miért éppen itt? Nem is tudom. Talán a zaj, talán a sör: egyszerre minden fölmerült, amiről azt sem tudtam, hogy szerettem: London girbe-gurba útjai, a táj a vonatablak gyorsított filmjén, az esőben ázó kísértet-szerelvények néptelen kocsijai, s a buszvégállomás csomag és sálörvényében a hirtelen sugallat, hogy már jártam itt, pedig soha; először hallgatom a megkönnyebbülés korongján forgó nyelvlecke-lemezt, ahogy a fiú felé csücsörít a lány: „hellóú”, s a háttérben a versbunkerben végigült évek, a harmincas évek filmstílusában előre elképzelt Anglia, a fordítói fogcsikorgatás; a fiatalság félmúltjában ragozott igék s a heveny itt és most karambolja a pult előtt, a sörfoltos padlón, hol Macbeth boszorkái főzik üstjükben a világ főzetét, a soha napján szédítő jelenidőt, az arcok és a mozdulatok varázsitalát; nem, nem a sört iszom, nem országuk történetét, nem a beszélgetést: a füvet és a fát, a deszkapalánkot, a tántorgást, a füstös levegőt, ismerős szegénységüket, „a költészet nem szakma” bölcsességeit, a debreceni kocsma Skóciában acsargó dühét, a rögös korsóból a vízözön habját, mely őket és engem a közös Ararát, a fényből kiáltó, fekete üresség felé sodor.

Vékonyra szeletelt házak között kis előudvar Hampsteadben. A zuhogó eső ezüst levelén korcsolyáz, a kocsik ablakán gyorsjáratban zizeg az ablaktörlő. Csöngetek; „már vártuk Önt”. Faragott pipa, négy fotel, sztereó-lemezjátszó. Pipafüst mögül kirajzolódó arc, szavak mögül fölfüstölő nyomorúság. A nehéz gyerekkor. Az öngyilkosság, mint olyan. A pesti pince és Sylvia Plath: a tűzfény bevilágítja a kopár fogadószobát, a bajtársak kávéznak, „ó igen”. Befogni való szájuk milyen lágy futamokat fecseg. – Ha nem ellenzi, megsétáltathatnánk a kutyát. Sugárban dől a fákon át is és a sóderbe karvastag árkot vés a víz; a kölyökszörnyeteg szénfeketén viháncol. – Látja, élvezi. Akár a látványt ők, az érzékeny bohócok; jól forgó nyelvük hegyén örökké készenlétben áll egy „csakugyan”; a vallásuk a megközelítés, a megértés az istenük. Kedvelik egymást, láthatóan; India, New York: emlékeik gazdát cserélnek, cipőjük beázik; ők az élesztő (gondolják mind a ketten) a világkenyérben, míg a páncélököl ég alatt, mákos hajuk alól nedvesen sárgállva kivillan a tojáshéj, a minden kövön fölüthető agykoponya.

A teremtés előtt egy ló mennydörgést álmodik, az égen bombázólibák… Aztán az első ház: az ágynemű alatt a le nem adott rádió; egy katona a tükörben, meghúzza a ravaszt, a kép szilánkosan törik… A nyár: egy arc; ki az? De senki, semmi… szél… Aztán az évek, hónapok, napok… A halottak az út szélén gúlába rakva, mint a tüzifa… Egy kombiné hattyúvá változik; repül, repül, aztán leszáll és összerogy egy szőnyegen… Tópart: egy játszma félig játszva, napsütés, vizes homok… Szoba: koporsóméretek, a papíron koponyaforma vízjel… Igen, még e tégla és vas léghajóban is, gyalog repülve is, obeliszket és farmeröltönyt nézve is, a Hyde Parkban öt és fél pennyért egy nyugágyban lebegve is, a nemzetközi gitárpengetésben és karattyolásban is, a földi súlytalanság állapotában a világ görbületét látva is, a nyüzsgéstől berúgva is, Londonban is, a kéthetes fáradtságtól félholtan is, akárhol és akárhogy is, olyan valótlan, olyan lehetetlen az a kép az áruház kirakatában – arról a kékcsíkos öltönyben szállongó buborékról azt gondolni: ÉN.

Anglia motozással búcsúzik. A kabátujj, a nadrágszár, a hajlatok; a szakavatott kéz finoman tapogat. – Egy robbanékony üveg whisky – veszem ki a légitáskából a lapos üveget. Futó mosoly, a nyájas gépben emberi hiba, aztán minden folyik tovább, a bevált gyakorlat szerint. A földeltérítés ma elmarad. Az üres óceán tovább gurigáz csillagaival; mit neki éhhalál, szökőár, háború? Mit neki az elliptikus pályáján finom porban lebegő sziget? Mégha az légkörét, e menyasszonyi fátylat, arca elé vonja is, hogy így leplezze el a követelődző reményt: ha nem ma, hát holnap, s ha holnap sem, valamikor, de akkor biztosan vidul a gyászos elme. „Előbb, mint e század” – milyen ismerős is ez az őrület! A tőkére hajtott fejé. A járókájában föltérdelő szerelemé. Csontomig ez vagyok. „A leszállás alatt, kérjük, ne dohányozzanak!” Előbb csak egy fénypont, majd egyre több, majd karácsonyfát gyújt a közvilágítás, majd csillagtérképet rajzol a porba, s végül szétszórja a város fényreszelékét, amit magához vonz a láthatatlan mágnes, a jövő.

Az Öregnek megint támadt egy ötlete. Előbb a fehérjeláncokkal kísérletezett, majd föltalálta a szauruszokat. A sok lánctalpas hüllő összevissza robogott, mint egy ütközet tankjai. Az angyalok meg: „Oj de csodálatos!” Eképp a hívságnak nincs vége semmiben. Most is ímé a nagy bankett-asztal körül kiváltképp részegek és szárnyaikkal verdesik a ritmust: „Jön-e velem nagysád, shimmyt járni?” A Találmány pedig, szegény, ott áll csupaszon és vacog. S a szemében felhőtlen döbbenet: „Hát így megy ez? Gyerekekre bízni ezt a Nap körül keringő üvegcsillagot?” De hozzák már a Találmány másik felét is. Girhes némber; hanem, no né, mi rezeg ott? Ó mely dicső és kackiás csecsek! S mely híves hely az ott, a köldöke alatt, egy fáradt üzletembernek fejét lehajtani! A helyzet így egészen más. Báránybőrben tigristermészetet kendőz a dicsfény; így már van jövője, s méghozzá dicső! Így időből és vérből épül a Históriai Múzeum: „Ez ittend Kelópátra, az ottand Antónilusz; kéretik dollárban fizetni!”

Ha legalább egy hajó jönne, hogy kikössön. Hanem itt hullámot sem vet a fényes semmi. Nagynéha egy szórakozott harang megkondul, aztán ijedten elhallgat. Az órán örök déli tizenkettő. Az újságban egyetlen szó: DICSŐSÉG. A napernyők alatt a boldog lelkek verik a blattot; időnként összecsapják szárnyukat, hogy leverjék róla a port. A tér sarkán az autóbusz utas és sofőr híján örökké egyformán berreg, oldalán ragyogó fölirat: HELYI JÁRAT. Én mondom önnek, asszonyom, a hajdan izgága fajta, mely valaha fürgén kapá a szénvonót, hogy főbe sújtsa egymást hagyatéki s szívügyek miatt, most ásítozik és kövéredik. Köztünk szólva, ez volt a remény bosszúja. A világ kakasa most herélten kukorékol, de ki ébredne egy olyan lény szavára, melyből hiányzik gyönyörű és undok lényege, a kétség? Így aztán sugár-ágyában az egyik oldaláról a másikra fordul az alvó anyag; mi meg, ha hiába is, csak reménykedünk, hogy egy kalóz csillag talán majd erre vitorlázik: foga között kés, szemében gyilkos izgalom.