A piszkos és szegény és kegyetlen városból kicsapott valami tűz. A fény, a földhöz
ragadt üstökös, lángcsóvásan saroktól sarokig suhant, és a lökdösődés meg a közöny, a kézcsók-a-nejednek és a föl-a-kezekkel, szóval a beton és a sár minden hánynivaló gyönyörűsége, az
öldöklő iram és a kőkori tunyaság, ami itt egymás torkát szorongatva él, mint őrült szeretők –
egyszerre égni kezdett, mint a tankhajók olaja a vizen. Miféle varázslat gyújtogat itt? – lázongott
nyomorultul a kilátónál a botcsinálta Orfeusz. Egynek lenni a tolongók közül, beszélni nyelvüket,
hallgatni szuszogásukat és az egyetemes ricsajt, ahogy a világot betölti, mindez csak kezdete a
rossznak. Később a gyűlölet és tárgya úgy hasonlít egymáshoz, mint férj és feleség sokéves
házasság után. És csontjainkból valami különös szerelem kilopja a velőt. Ó seggfejek, kiáltod
kezdetben, hogy később azt morogd: testvéreim. És vadságod, büszkeséged, Újvilág-orcád mind
betemeti a kubikos idő. És attól fogva te meg ők egyek vagytok a megszégyenülésben; nézd,
sakál-pofájú, a bolondot, hogy rúgkapál itt, hogy köpködi arany nyálát a csillagokba: fázik és
retteg, mert levedlette halhatatlansága bőrét. Hajítsd a föld-diszkoszt akárhová, Mürón együgyű
atlétája, ifjúság: vállad kozmikus madárpiszoktól havas. És ez a kupac város: börtönünk és
birtokunk. És ez a szánalmas és nevetséges zaj: a mi beszédünk. És dicsőségünk és
száműzetésünk tüzes koronája ez a porból és szélből kovácsolt fénykerék a kémények fölött, míg
jaj-küllősen sejttől sejtig gördül az örökletes világ.
|