„Köztük éltem és általuk. Láttam a fű-vulkánt, az ifjúságukat: a romvárost zöld lávába
temetve. És gubancos sörényük vonzotta a fésüs ujjakat, és nem volt hozzá fogható mágnes a
kosztól és vértől zsibbadt világon. Megmártóztam a testükben, szemük fürdője fürdetett, és
beszédük körülölelt, mint ágat a csiripelés. Nem felejtett és nem okult a csupasz szeretők
dinasztiája: a napkoronás ég alatt lázongva robotolt a föld, és a nyár kéjes bérlete örök időkre
szólt. Aztán jöttek a körülmények: láttam lehajtott fejük ragályát. És megértem köztük a
bölcsesség korát, mikor a hajdan nyílt tekintet sanda szándéktól csipás és magyarázatok hévize
fakad a fogak közt, míg egymás vállát veregeti kárvallott és kártevő: üdvözlégy NEM
TEHETTEM MÁST és REMÉLEM, MEGÉRTED! Itt az igazi sors igazi visszerekkel: hódolat
neked Spárta és Trója közt ingázó királyné, akadjon torkodon a »reprezentatív« meg a
»kommunikál«! Rögeszmém tartósít, hogy följegyezzem ezt. Hanem a húsáru romlandó így is,
úgy is. Mocskos de mozgalmas életükkel szemben miféle érv az én szabályos és giliszta-életem?
És hol a bíróság, amely igényli tanúvallomásom? És hol az egész nyomorult és dicső gépezetben
egyetlen kerék, amit megállított az angyalok nyelvét gyilkoló óda-papagáj? Csőd várja a
nagyszájú igazságtevőt, szavalhat kalitkájában a nagy időkről: hol volt, hol nem volt, egyszer
föltalálta a fehérje az embert. Rásüt a kozmikus hüllő tekintete, és egészben emészti meg a
házinyúl-bolygót a csillagos gyomor.”
|