„A nap szökőárja feltört a láthatár alól és átcsapott a napozón. A közönség civilizáltan
élvezett: »Ó SZAMERTÁJM!« Tánczene-olajban a föld-konzerv szardíniái. És szőke
oroszlánsörény az Apolló-arcok körül. Vagy fekete bozont vagy vörhenyes szakáll – mit számít
ez? Királyok hordája vadászik itt a világ totemállatára. És csupasz vállukon a sugarak palástja.
És ágyék-szőrükön a víz remegő gyöngyei. Ó akinél a fényesség lakik, ó slusszkulcspörgető, tied
a vadász-ösvény, a veszély, a csonttól csontig ható lihegés! És gyönyörűség veled hálni és
megszülni másodat a gömbölyű kunyhó húsevő lakói közé! Régi és hatásos fordulat ez. És
lényege nemigen változik; a háborús tapasztalat nem kölcsönözhető. A rettegés bölcset nevel,
de törpét, s a liliputi öltöny szétreped az óriás kölykökön. És nyílt arcukból kék és tengeri tekintet
mered rád, és elsüllyedsz benne, ha szólsz. És tanulságos történeteid és szerelmed vulkáni
működése, és a pléhpofával végigcsinált őrült expedíció, hogy szemtől szembe láss valami
arctalant és testtelent, a fajta szellemét; másszóval ami vagy legbensőbb lényeged szerint, az élő
kihívás, a nem-adjuk-meg-magunkat, a kozmikus pofába vágott kesztyű – mindez hiábavaló. Az
őssejt az izgalmat kedveli, és jön az aranykor napolajjal, géppisztollyal és tánczenével.”
|