„Őt egy kocsironcsban találták meg, nem tudott beszélni, csak reszketett. Az én anyám
hanyatt feküdt a törmelékkel teli udvaron: az arca helyén alvadt vér és téglapor. Mi voltunk a
háborús árvák, a »szegény ártatlanok«. Jó helyünk volt, a nevelők csak szükség esetén pofoztak,
kedvtelésből úgyszólván soha. Egy csordában üvöltő év után együtt lettünk mindketten rühesek.
A kenőcs büdös fáraómaszkjában vakarództunk és vakartuk egymást. Ez volt Brutus és Cassius
modern találkozása. Őrült vidék, hol az őrült napok őrült szélben forognak. Szabadság
felejthetetlen és édes zöldje, hol a világ fölött szárnyal és köröz és víjjog a húgyszagú, vaságyas
nyomor. Szerencsétlen és hülye test, amit szétvet a sors belső nyomása, hogy szerelem és rüh és
árvaság egymás képébe öltözik. A svájci látogató borzadt a leopárd-óvódától: üvöltve faltuk a
tejcsokoládét. És vért szomjazva verekedtünk, cipővel rugdaltuk egymás oldalát. Közben a világ-moziban nagy sikerrel futott a film, a Nincs Több Háború! És a megváltó képzelet egy gigantikus
szentivánéjt remekelt a földre, ahol nem lesz betört fej és kiütött fogak. Kamaszkorunkban aztán
nekivágtunk a határnak. Ő ment elöl, egy madzagra kötött vasdarabot dobált maga elé, hogy
folyosót találjon az aknák között. A lába alatt robbant föl a tücsökciterájú rét. Láttam még, ahogy
eső lett belőle: láng- és vér-ragacs fogott körül, és annyi év után megölelt az anyám. Élve
maradtam, kihallgattak; »kalandvágy« – ez volt a tettünk indoka. A nap körül keringő
kocsironcsban ülve nézem a sercegő lángsivatagot: sírig tartó felnőttkorom.”
|