„Mi voltunk az ideális szerelmespár. A hátunk mögött összesúgtak: »Öröm látni őket!«
Fekete kan-bozóthoz csillag-szőke konty – jól voltunk összepárosítva. Aztán jöttek a nagy napok;
egy dobogón álltam és azt mondtam : »Barátaim…«. Kintről behallatszott a géppisztoly-kelepelés, a hallgatóság között láttam világítani a kontyát. Aztán a hosszú éjszakák, a
»megmaradtunk« fojtó gyönyöre. Még később a bulik, az »ugorjatokát«. Ki mondja meg, hol
kezdődött a rontás? A cigányképű balettáncosnő úgy tekergett a parketten, mint egy polip. És
táncosai diplomás hiénák, róka-ábrázatú nagymenők. Az olcsó bor aranyködén át néztem őket.
Ott táncolt ő is, lehunyt szemmel, részegen, a kontya a nyakába csúszott. Otthon zokogott: »Te
voltál az életem!« De könnyes arcából sütött a megkönnyebbülés. Másztam a semmiben, mint
giliszta a földben. »Te nem tudod, mi az«, mondtam a húgának, »ha az ember alkoholista!« A
fejemben minden új nap egy nyilvános vécét nyitott, hol nyelv és szájpadlás összetapadt, mint
koldus szeretők. És közben letáncoltak a földgömbről a Hatvanas Évek. Megjegyzem, egyszer
láttam őt: valami társaságban, éjszaka. Meghízott és a haja többé nem világított. És roppant
testére kislány-ruhákat aggatott a balsorsnak nevezett vicclaprajzoló. Akkor egy percre arra
gondoltam, hogy jobb körülmények között mi is lehettünk volna emberek. Meg, hogy milyen
vadul szorongatott az élő harapófogó és hogy boronálta a keze a hajam. De az űr lemezjátszóján
tovább forgott a föld, és minden folyt tovább, a társasági élet, a szaporodás, a háborúk. Aztán
berúgtam, és ha jól tudom, valahol lehánytam egy drága szőnyeget.”
|