„A vasajtó mellől néztem az ingyen cirkuszt. Az apró, feketebors nő ernyővel csépelte
a fiatal szövőnőt: »a férjem kell neked, te cafka?« Napokig ezen röhögtünk: a száznegyven kilós,
magtalan csábítón. »Mert nem tud fölcsinálni, mi?« A szenvedély visszája megröhögtetett,
gondoltam akkor, ennyi az egész. De véresebb bohózat ez. Hallom a hangomat, ahogy rekedten
mondom: »megöllek, te szar!« És látom a gyűrött zakót, ahogy nekimegyek, hogy ledobjam az
emeletről. Közénk ugrottak persze és lefogtak; országos diadal az ócska rekamién: »hát így
szeretsz, te nagy csacsi?« Belátható sors, két gyerek, berendezett lakás. Úgy hogy, amikor
fölriadsz, az első pillanatban nem is tudod, hol vagy és mi történt, miféle láztól cserepes a szád?
Csak bámulod, hogy zöld hamuval kenve homlokát a szántóvető föld ágyába csalja a tavasz
harapós szellemét. Az irigység csak ezután fog el; csakhogy hiába öblíted költészettel a torkodat:
»ez az idő kígyómarása!« Késő kimetszeni ezt az izgága húst, hogy Szent Ferencként társalogj
a madarakkal. De késő orgiákra járni is; melyik Pasziphaé nem rejt magában egy gondos
háziasszonyt? »Ó Alfréd, egyetlen és igazi szerelmem, kérsz egy kis lecsót?« A legjobban teszed,
koszorús koslató, ha egy vasajtónak dőlsz és röhögsz. Egy nő vagy ezer ugyanegy e porfészek
bolygón, hol esernyővel hadonászik a gyönyörű ösztön, és gyerekek, feleségek, férjek, a halál
villanófényében vigyorgunk sorsunk képaláírásán: A HŰ SZERETŐK.”
|