„Nincs változatosabb tenger a hasfalnál, ahogy ez hullámzik, tajtékzik, háborog. Csak
nézem és elkap a költészet csiklandó ingere: ó hús hajótörése, ó keringőző izmok, ó szűkre
szabott világ egyetlen kalandja! Más szavakkal szólva: elgyömöszölgetem az életem. Ritmikus
jajgatás örvényében forogni, jaj-te, jaj-te, jaj-te, levedleni pikkelyt, zsírt és világi büdöst – ősi és
kéjes álom ez. Máskülönben a játék szórakoztató is. Nevezzük például a micsodát Rezsőnek,
kössünk rá masnit vagy húzzunk rá egy svéd golyóscsapágyat; vagy társalogjunk: »Ó nem is
hiszi, hogy mennyire…«; vagy hallgassuk az intellektuális csirke csipogását: »Most biztosan azt
képzeli…«, – és betelünk a halhatatlanság érzetével, mert mindig ugyanaz történik ugyanúgy, és
mégis mennyi változat van ugyanabban. Az egyik a fenekével darálja a gyönyört, a másik pörgeti
légcsavar-lábait, a harmadik azt mondja: »ÖHH«, és elterül, mint egy mező. Ó dicsőség, amire
nincs szó, hús-vér álruhában bohóckodó örökélet! És akkor az egyik, akit fölhívtam, törékeny
teremtmény, egy az élő gombostűre tűzött lepkegyűjteményből, mégis a halálos viszketés
ellenszere, egyszerre csak egy szeneslegény hangján ordított a telefonba, TE HÜLYE
TENYÉSZBAROM, és elpattant fölöttem a kék falú búra, és láttam az időt, ahogy fehér botjával
kopog és vándorol az elüszkösödött földön, és tele voltam vacogással és hamuval, mire leraktam
a kagylót.”
|