„Ütegparancsnok voltam, tompa buffogásban keltem-feküdtem; időnként elrepült
előttem valami, egy kéz, egy láb: utána se igen néztem. Az összeomlás idején egy kisvárosban
foglaltunk állást. »Emberek«, mondtam, »mától fogva itt rend lesz«. Később letartóztattak, díszes
tárgyalásom volt. »Egy ügyvéd fia…«, mondta valaki a közönségből. Háború, forradalom,
békeévek, emigráció – a földrengés korának mindennapjai. Egyszer például a kezemet a
lábamhoz bilincselték és ettől hirtelen elkezdett viszketni a hátam. Pontosan emlékszem: a
lapockám alatt. Először éppen csak éreztem valamit, később egyre kínosabb lett, a végén már
majdnem megőrültem, úgy viszketett. Aztán megnősültem, elvettem egy csontos, nagydarab
asszonyt. Egy faluban laktunk, csirkénk is volt; úgy emlékszem, szerettük egymást. Aztán a
fiamat elvitte a betegség, az asszony meg utána halt. A kezem is reszketni kezdett, elkapott a
honvágy. A nővérem, amikor meglátott, csak ennyit mondott: »Jesszusom!« »Bizony«, mondtam
neki, »harmincöt év az nagy idő«. Aztán csak néztük egymást, két öreg, reumás roncs. Néha
elgondolom, hogy közelről láttam a nagy korfordulót. Emlékszem például, hogy milyen szörnyen
viszketett a hátam. Az nem is szó, hogy viszketett. Csak arra tudtam gondolni, hogy
VAKARÓDZNI! A száraz kenyeret soha sem dobom el. Az ágy alja, a polc, az asztal, az egész
lakás, ahol lakom, teli papírba csomagolt, száraz kenyérrel.”
|