„Erre, uram, csodálatos a táj és sok a nyomorult értelmiségi. Megismeri majd
jellegzetes tekintetüket: mintha keresnének valamit a porban. De láthat majd köztük őrültet is,
aki elmélyülten csavargatja a más zakóján a gombot, miközben a végzetről szaval. És ne
lepődjön meg, ha lehordják magát nem-is-tudott bűneiért. Ez itt mindennapos. A kastély,
melynek udvarán állunk, ma istálló; a gaz-ragyás kertben keréknyomtól heges a sétaút. És ez a
villogó tekintetű paraszt a hódítók fia. Viskójában a trágyatakaró alól kiásott dárdákat őriz, souvenirnek a turistaszezonra. Úgy általában jól megy a sorunk, nagy itt
a forgalom. Jönnek ide lovon és vitorláshajón. Híres hely ez, mióta Antonius erre lovagolt egy
gyülevész cohors-szal. A bokor tövébe, hol szükségét végezte el, márványoszlopot állítottunk
– ennyi az egész. Persze néhány nehéz évszázaddal azért számolhatunk. A bennszülöttek közt
néha vér folyik apróságokért. Mert az, ami alkalmas messzeségből hús-zuhatag, csont-folyó, a
jaj évkönyvei, szóval a dolgok világrengető, roppant természete, közelről kilakoltatás, adók,
beázott iskolák. Ezzel együtt a kilátások bíztatók. Történetünk végén eszpresszó áll a sírkövek
fölött, és a tankönyvekben az erkölcsös húsevő étkezés után kénytelen azt morogni: pardon!”
|