„Bevágtam az ajtót és meg sem álltam Párizsig. Illetve közben majdnem vízbe
fulladtam Ventimiglia előtt. Rámlőttek többször is, de nem találtak el. Határok, posztok,
őrhelyek. A szivaros és csipkés Ancien Régime. Európa, ahogy
szépségkirálynői mozdulattal a háborús szarba lép. Rendőrök Párizsban, Marseille-re csurog az
égből a takony. Oranban a tavasz: tízezer lepke villámlik a homlokom mögött. Egy fénykép:
légiós mikiegér, zordan fogom a puskám. Tanger, a butikok, az álmatag kurvák, az életveszély
computer-kalandja. Aztán a börtönök, a poloskák, a rüh. A fordított világ tárgyi költészete:
szalmába rejtett körömreszelő. Álom és ébredés határán fúj a szél: nincs többé kizsákmányoIás
és motozás, Robespierre vonatozik haza. Arcok, utcák, országok, ötven év: Nagypapa regényes
és szilaj élete. Sírhat a röhögéstől, aki belegondol. A tanulság – hülye viccek, bojler és törpeautó.
A nagy fölismerés – »gyerekek, ez nem ilyen egyszerű«. A rimbaud-i kaland – kajtatni kis pipik
után. A lényegen persze nem változtat a ködösítés: hiába oktatott e szögesdrót-nyakláncú tragika.
Vérkönnyes álarcban komédiázott végzetünk és életünk volt a zenekíséret.”
|