„Válás után ki nem remél egy új dzsesszkorszakot? Ki hiszi el, hogy a másfél szobás
sivatag – végleges? De feltör az idő talajvize és nyirkos rémülettől lesz ízetlen Kleopátra csókja.
Az öregség, a testtelen sakál kitartón üget óra-lábain, hogy csontunkról lerágja az édes fölösleget,
amit őrületünk is csak körülírni tud: te ez meg az, te csődör-isten, te tüzes tökű! Tökéletlen
szavak, szokás szerint. A szemérem görcsös gyakorlata, hogy túlugorja a beszéd falát. Ó
királynő-ölem húsevő dzsungele, ó országos és őrlő combjaim, ó tenger lepedőn vitorlázó hasam,
ó százszor szomorú mellek, hogy parlagon meredtek a tündöklő semmibe, ó szomorú
szomorúság, ó megrögzött siralom aszálya cserepes nyelvemen! Izzadtan ébredek ettől a
nyomorult költészettől és utálom magam. Teát főzök a konyhában és fölveszem nem-történt-semmi arcomat. Új nap, újabb esély. Hogy gyűlölöm a saját derekam, ahogy csónakként ring egy
elképzelt tavon! És a tartózkodás, a pohártól eltartott ujj ostoba pantomimja, amikor a kicsinyített
ősanya dühöngve döngeti a sejt falát, hogy a mértéktelen közönytől kizsarolhasson valami félig-ő
és félig-örökélet makogást. Virágnak állni illatozva ott, ahol a hús, mint jó kereső, számít és
mérlegel, romantikus szerep egy háborúktól józan színpadon. Itt bárki bárhogy is szaval, a
túlélőknek szól a taps. Színes ruhában is a halál hírnöke, nézem: dőzsöl a nyár, a zöld farizeus.”
|