„Szerelmi házasság volt a miénk. A hegy gerincén ültünk és lenéztünk a Dunára. A
tékozló május zöld dézsájában fürdette a földet, a Szentendrei sziget török szablya-élét
hullámmal köszörülte a folyó. »Látod – mondtam neki – ennek a földnek vagyok én
gyógyíthatatlan betege«. Többet nem is nagyon beszéltünk. Eleven szentségtartót, finoman
fogtam a mellét. Később jött a szülés, a gyerekek. De rajtunk nem győzött sem a nyűglődés, sem
az unalom; évekig nem teltünk be egymás gyönyörével. Mi pattant meg és melyikünkben? A
legrosszabb az volt, hogy három év kölcsönös öldöklés után is megtévesztett néha a közös ágy.
Éreztem, vadabbul ölel, mint akkor, a hegygerincen; most engem csal velem? – kínzott az
élvezet. Gyalázatosan jó volt, utáltam magunkat. Aztán ez is elmúlt, egy fáradt nő teríti meg az
asztalt vacsorához. Rovargyűjtő-tekintettel figyelem őrületem kelyhét: ugyanazt az arcot,
ugyanazt a testet. Tékozló május, török szablya-él? Sorsunk bohócai vagyunk és a
gyógyíthatatlan honvágy helyben gyógyítható. Költő huzamosan csak papíron lehet az ember.”
|