„Azon a nyáron mind megőrültünk. Valami madarakból gyúrt, pihés szélvész alatt
lázasan vergődött a város. A kabinokból kihangzott a csöndes jajgatás. Őrölt a far-malom, az öl-daráló; a merevedés tízezer szögén feküdt a fakír-nyár. És riszálta magát, hogy még és nem elég
és örökké – szóval a szokásos szöveg. De a kis lélek-farkincát mégiscsak odacsípte a hús-szagú
pinceajtó. Ó remek hajlatok, ó öldöklők és selymesek, ó hajótörés két viharzó comb között! A
nagyzolás kellékei könnyen ömlő szavak. Az ifjúság, mint a kínai versek vándora, daliás
részegséggel ülte meg napozóágy-lovát. És időnk poroszkált a nyomorpadogák között a
szánalmas végcél felé, hogy a klasszikus oltár toteme helyett számokból faragja ki érett korunk
istenét. Ivar- és petesejtre bízni örökéletet, épp olyan épületes eszme, mint orrfújással fiút
nemzeni. Háborús végzetünk játszott velünk, nem is vitás. Cirógatott, hogy fájt, a babaképű
szajha; két évet ébren átaludtunk. Fölszarvazott férj, szegények szegénye, szégyenem tüzes
szobraként nézem a betonsivatag napozó hőseit. Ágyban érni tetten a végtelent? Orrod haláltól
fokhagymás, Homo Eroticus!”
|