Ostromból, aranyérből, Lukács-uszodából fölépül valami dicső, a nekropolisz
gyöngyszeme. Hufu, más olvasat szerint Kufu, görögösen Kheopsz, modernül Schlesinger,
Kisbence, Kennedy : „Őnála minden erő és irgalom!” Dicsőségünk delel, nopersze, délre jár; ó
önnön fényességünk gyönyöre! A sírrablóra épp ezért hat kellemetlenül, hogy annyi rablással
eltöltött év után, a nyugdíjkorhatár előtt meglátja ezt a… ezt a… – ne is részletezzük, micsodát.
Leül szegény, hisz szívbeteg. És ki tudja, miféle nyelven szidja, ki tudja, kinek az anyját. Bevált
rítus ez, bár hasztalan. A dunyha-szarkofág, a hüvely-biológia. Ez a halandó aljas metafizikája.
Ezért a szemlesütés, a hunyászkodás, a szégyen-patika, a kozmetikai szerek, a
tramtattamtattíííraram, a szögesdrót: A SEMMI KÜLÖNÖS. A kőből és üvegből épült bűnjelek.
Vándor avagy vigéc, jól megjegyezd: itt mindenki mindent tudott! És nem igaz, hogy „hirtelen”,
meg hogy „erőnk szerint”. Valamit még a hülye is érzett, mintha a nyelvét tépték volna ki, ahogy
a foga közül kiesett a sugaras, tavaszi konc és gurult lefelé, valami feneketlen völgybe, mint a
kő. Csak álltunk és néztük: ez az igazság. Csalástól tündököl történetünk, jöhet az újabb
időszámítás.
|