Ostromból, aranyérből, Lukács-uszodából fölépül valami dicső, a nekropolisz gyöngyszeme. Hufu, más olvasat szerint Kufu, görögösen Kheopsz, modernül Schlesinger, Kisbence, Kennedy : „Őnála minden erő és irgalom!” Dicsőségünk delel, nopersze, délre jár; ó önnön fényességünk gyönyöre! A sírrablóra épp ezért hat kellemetlenül, hogy annyi rablással eltöltött év után, a nyugdíjkorhatár előtt meglátja ezt a… ezt a… – ne is részletezzük, micsodát. Leül szegény, hisz szívbeteg. És ki tudja, miféle nyelven szidja, ki tudja, kinek az anyját. Bevált rítus ez, bár hasztalan. A dunyha-szarkofág, a hüvely-biológia. Ez a halandó aljas metafizikája. Ezért a szemlesütés, a hunyászkodás, a szégyen-patika, a kozmetikai szerek, a tramtattamtattíííraram, a szögesdrót: A SEMMI KÜLÖNÖS. A kőből és üvegből épült bűnjelek. Vándor avagy vigéc, jól megjegyezd: itt mindenki mindent tudott! És nem igaz, hogy „hirtelen”, meg hogy „erőnk szerint”. Valamit még a hülye is érzett, mintha a nyelvét tépték volna ki, ahogy a foga közül kiesett a sugaras, tavaszi konc és gurult lefelé, valami feneketlen völgybe, mint a kő. Csak álltunk és néztük: ez az igazság. Csalástól tündököl történetünk, jöhet az újabb időszámítás.

„Azon a nyáron mind megőrültünk. Valami madarakból gyúrt, pihés szélvész alatt lázasan vergődött a város. A kabinokból kihangzott a csöndes jajgatás. Őrölt a far-malom, az öl-daráló; a merevedés tízezer szögén feküdt a fakír-nyár. És riszálta magát, hogy még és nem elég és örökké – szóval a szokásos szöveg. De a kis lélek-farkincát mégiscsak odacsípte a hús-szagú pinceajtó. Ó remek hajlatok, ó öldöklők és selymesek, ó hajótörés két viharzó comb között! A nagyzolás kellékei könnyen ömlő szavak. Az ifjúság, mint a kínai versek vándora, daliás részegséggel ülte meg napozóágy-lovát. És időnk poroszkált a nyomorpadogák között a szánalmas végcél felé, hogy a klasszikus oltár toteme helyett számokból faragja ki érett korunk istenét. Ivar- és petesejtre bízni örökéletet, épp olyan épületes eszme, mint orrfújással fiút nemzeni. Háborús végzetünk játszott velünk, nem is vitás. Cirógatott, hogy fájt, a babaképű szajha; két évet ébren átaludtunk. Fölszarvazott férj, szegények szegénye, szégyenem tüzes szobraként nézem a betonsivatag napozó hőseit. Ágyban érni tetten a végtelent? Orrod haláltól fokhagymás, Homo Eroticus!”

„Szerelmi házasság volt a miénk. A hegy gerincén ültünk és lenéztünk a Dunára. A tékozló május zöld dézsájában fürdette a földet, a Szentendrei sziget török szablya-élét hullámmal köszörülte a folyó. »Látod – mondtam neki – ennek a földnek vagyok én gyógyíthatatlan betege«. Többet nem is nagyon beszéltünk. Eleven szentségtartót, finoman fogtam a mellét. Később jött a szülés, a gyerekek. De rajtunk nem győzött sem a nyűglődés, sem az unalom; évekig nem teltünk be egymás gyönyörével. Mi pattant meg és melyikünkben? A legrosszabb az volt, hogy három év kölcsönös öldöklés után is megtévesztett néha a közös ágy. Éreztem, vadabbul ölel, mint akkor, a hegygerincen; most engem csal velem? – kínzott az élvezet. Gyalázatosan jó volt, utáltam magunkat. Aztán ez is elmúlt, egy fáradt nő teríti meg az asztalt vacsorához. Rovargyűjtő-tekintettel figyelem őrületem kelyhét: ugyanazt az arcot, ugyanazt a testet. Tékozló május, török szablya-él? Sorsunk bohócai vagyunk és a gyógyíthatatlan honvágy helyben gyógyítható. Költő huzamosan csak papíron lehet az ember.”

„Válás után ki nem remél egy új dzsesszkorszakot? Ki hiszi el, hogy a másfél szobás sivatag – végleges? De feltör az idő talajvize és nyirkos rémülettől lesz ízetlen Kleopátra csókja. Az öregség, a testtelen sakál kitartón üget óra-lábain, hogy csontunkról lerágja az édes fölösleget, amit őrületünk is csak körülírni tud: te ez meg az, te csődör-isten, te tüzes tökű! Tökéletlen szavak, szokás szerint. A szemérem görcsös gyakorlata, hogy túlugorja a beszéd falát. Ó királynő-ölem húsevő dzsungele, ó országos és őrlő combjaim, ó tenger lepedőn vitorlázó hasam, ó százszor szomorú mellek, hogy parlagon meredtek a tündöklő semmibe, ó szomorú szomorúság, ó megrögzött siralom aszálya cserepes nyelvemen! Izzadtan ébredek ettől a nyomorult költészettől és utálom magam. Teát főzök a konyhában és fölveszem nem-történt-semmi arcomat. Új nap, újabb esély. Hogy gyűlölöm a saját derekam, ahogy csónakként ring egy elképzelt tavon! És a tartózkodás, a pohártól eltartott ujj ostoba pantomimja, amikor a kicsinyített ősanya dühöngve döngeti a sejt falát, hogy a mértéktelen közönytől kizsarolhasson valami félig-ő és félig-örökélet makogást. Virágnak állni illatozva ott, ahol a hús, mint jó kereső, számít és mérlegel, romantikus szerep egy háborúktól józan színpadon. Itt bárki bárhogy is szaval, a túlélőknek szól a taps. Színes ruhában is a halál hírnöke, nézem: dőzsöl a nyár, a zöld farizeus.”

„Bevágtam az ajtót és meg sem álltam Párizsig. Illetve közben majdnem vízbe fulladtam Ventimiglia előtt. Rámlőttek többször is, de nem találtak el. Határok, posztok, őrhelyek. A szivaros és csipkés Ancien Régime. Európa, ahogy szépségkirálynői mozdulattal a háborús szarba lép. Rendőrök Párizsban, Marseille-re csurog az égből a takony. Oranban a tavasz: tízezer lepke villámlik a homlokom mögött. Egy fénykép: légiós mikiegér, zordan fogom a puskám. Tanger, a butikok, az álmatag kurvák, az életveszély computer-kalandja. Aztán a börtönök, a poloskák, a rüh. A fordított világ tárgyi költészete: szalmába rejtett körömreszelő. Álom és ébredés határán fúj a szél: nincs többé kizsákmányoIás és motozás, Robespierre vonatozik haza. Arcok, utcák, országok, ötven év: Nagypapa regényes és szilaj élete. Sírhat a röhögéstől, aki belegondol. A tanulság – hülye viccek, bojler és törpeautó. A nagy fölismerés – »gyerekek, ez nem ilyen egyszerű«. A rimbaud-i kaland – kajtatni kis pipik után. A lényegen persze nem változtat a ködösítés: hiába oktatott e szögesdrót-nyakláncú tragika. Vérkönnyes álarcban komédiázott végzetünk és életünk volt a zenekíséret.”

„Erre, uram, csodálatos a táj és sok a nyomorult értelmiségi. Megismeri majd jellegzetes tekintetüket: mintha keresnének valamit a porban. De láthat majd köztük őrültet is, aki elmélyülten csavargatja a más zakóján a gombot, miközben a végzetről szaval. És ne lepődjön meg, ha lehordják magát nem-is-tudott bűneiért. Ez itt mindennapos. A kastély, melynek udvarán állunk, ma istálló; a gaz-ragyás kertben keréknyomtól heges a sétaút. És ez a villogó tekintetű paraszt a hódítók fia. Viskójában a trágyatakaró alól kiásott dárdákat őriz, souvenirnek a turistaszezonra. Úgy általában jól megy a sorunk, nagy itt a forgalom. Jönnek ide lovon és vitorláshajón. Híres hely ez, mióta Antonius erre lovagolt egy gyülevész cohors-szal. A bokor tövébe, hol szükségét végezte el, márványoszlopot állítottunk – ennyi az egész. Persze néhány nehéz évszázaddal azért számolhatunk. A bennszülöttek közt néha vér folyik apróságokért. Mert az, ami alkalmas messzeségből hús-zuhatag, csont-folyó, a jaj évkönyvei, szóval a dolgok világrengető, roppant természete, közelről kilakoltatás, adók, beázott iskolák. Ezzel együtt a kilátások bíztatók. Történetünk végén eszpresszó áll a sírkövek fölött, és a tankönyvekben az erkölcsös húsevő étkezés után kénytelen azt morogni: pardon!”

„Ütegparancsnok voltam, tompa buffogásban keltem-feküdtem; időnként elrepült előttem valami, egy kéz, egy láb: utána se igen néztem. Az összeomlás idején egy kisvárosban foglaltunk állást. »Emberek«, mondtam, »mától fogva itt rend lesz«. Később letartóztattak, díszes tárgyalásom volt. »Egy ügyvéd fia…«, mondta valaki a közönségből. Háború, forradalom, békeévek, emigráció – a földrengés korának mindennapjai. Egyszer például a kezemet a lábamhoz bilincselték és ettől hirtelen elkezdett viszketni a hátam. Pontosan emlékszem: a lapockám alatt. Először éppen csak éreztem valamit, később egyre kínosabb lett, a végén már majdnem megőrültem, úgy viszketett. Aztán megnősültem, elvettem egy csontos, nagydarab asszonyt. Egy faluban laktunk, csirkénk is volt; úgy emlékszem, szerettük egymást. Aztán a fiamat elvitte a betegség, az asszony meg utána halt. A kezem is reszketni kezdett, elkapott a honvágy. A nővérem, amikor meglátott, csak ennyit mondott: »Jesszusom!« »Bizony«, mondtam neki, »harmincöt év az nagy idő«. Aztán csak néztük egymást, két öreg, reumás roncs. Néha elgondolom, hogy közelről láttam a nagy korfordulót. Emlékszem például, hogy milyen szörnyen viszketett a hátam. Az nem is szó, hogy viszketett. Csak arra tudtam gondolni, hogy VAKARÓDZNI! A száraz kenyeret soha sem dobom el. Az ágy alja, a polc, az asztal, az egész lakás, ahol lakom, teli papírba csomagolt, száraz kenyérrel.”

„Nincs változatosabb tenger a hasfalnál, ahogy ez hullámzik, tajtékzik, háborog. Csak nézem és elkap a költészet csiklandó ingere: ó hús hajótörése, ó keringőző izmok, ó szűkre szabott világ egyetlen kalandja! Más szavakkal szólva: elgyömöszölgetem az életem. Ritmikus jajgatás örvényében forogni, jaj-te, jaj-te, jaj-te, levedleni pikkelyt, zsírt és világi büdöst – ősi és kéjes álom ez. Máskülönben a játék szórakoztató is. Nevezzük például a micsodát Rezsőnek, kössünk rá masnit vagy húzzunk rá egy svéd golyóscsapágyat; vagy társalogjunk: »Ó nem is hiszi, hogy mennyire…«; vagy hallgassuk az intellektuális csirke csipogását: »Most biztosan azt képzeli…«, – és betelünk a halhatatlanság érzetével, mert mindig ugyanaz történik ugyanúgy, és mégis mennyi változat van ugyanabban. Az egyik a fenekével darálja a gyönyört, a másik pörgeti légcsavar-lábait, a harmadik azt mondja: »ÖHH«, és elterül, mint egy mező. Ó dicsőség, amire nincs szó, hús-vér álruhában bohóckodó örökélet! És akkor az egyik, akit fölhívtam, törékeny teremtmény, egy az élő gombostűre tűzött lepkegyűjteményből, mégis a halálos viszketés ellenszere, egyszerre csak egy szeneslegény hangján ordított a telefonba, TE HÜLYE TENYÉSZBAROM, és elpattant fölöttem a kék falú búra, és láttam az időt, ahogy fehér botjával kopog és vándorol az elüszkösödött földön, és tele voltam vacogással és hamuval, mire leraktam a kagylót.”

„Róma, London, Los Angeles: fénnyel és benzinnel szennyezett légágyékkötő a föld szemérem-tájain. A fölszállást mindenki másnak képzeli, valahogy úgy, hogy megőrzi magát a szárnyalásban is. A körúti albérletet, a halott társbérlőt a pepita kövön. De az időnek nem elve a »jut is, marad is«. Légszomjra várja röpte Ikaroszt. Vagy szellemszárnyunkon napálló a viasz? És kirepülünk földhöz ragadt életünkből és a magasból kiabáljuk vissza: »szar kis ország«? És arcunkon civilizált közöny? És megnyerjük egy mandulapofájú hölgy szívbe markoló sóhaját? Richard ismét nyeregben? Egy országot egy bugyiért? Ó divatjamúlt drámák naiv pátosza! Nem lelki itt a veszély: üzleti. A csont-bankár beváltja emlékvalutádat és az ugyanaz többé nem ugyanaz. Egy magazinból rámbámul a képem: ősz kamaszfej. Ez a rohadt nagy helyzet, lordok.Történetünk végén hátunk idétlen púpja megdicsőül: »ah, elegáns dudor!«, énekli majd karban egy csizmatalpnyi királyság. A suszter végzet szemmértéke gonoszul pontos. Szűk országgal a lábadon sziszegve bámulsz a magasba: felhők és légijáratok között lebeg a halálos csali, a tüdődig csúszó, horgas siker.”

„A vasajtó mellől néztem az ingyen cirkuszt. Az apró, feketebors nő ernyővel csépelte a fiatal szövőnőt: »a férjem kell neked, te cafka?« Napokig ezen röhögtünk: a száznegyven kilós, magtalan csábítón. »Mert nem tud fölcsinálni, mi?« A szenvedély visszája megröhögtetett, gondoltam akkor, ennyi az egész. De véresebb bohózat ez. Hallom a hangomat, ahogy rekedten mondom: »megöllek, te szar!« És látom a gyűrött zakót, ahogy nekimegyek, hogy ledobjam az emeletről. Közénk ugrottak persze és lefogtak; országos diadal az ócska rekamién: »hát így szeretsz, te nagy csacsi?« Belátható sors, két gyerek, berendezett lakás. Úgy hogy, amikor fölriadsz, az első pillanatban nem is tudod, hol vagy és mi történt, miféle láztól cserepes a szád? Csak bámulod, hogy zöld hamuval kenve homlokát a szántóvető föld ágyába csalja a tavasz harapós szellemét. Az irigység csak ezután fog el; csakhogy hiába öblíted költészettel a torkodat: »ez az idő kígyómarása!« Késő kimetszeni ezt az izgága húst, hogy Szent Ferencként társalogj a madarakkal. De késő orgiákra járni is; melyik Pasziphaé nem rejt magában egy gondos háziasszonyt? »Ó Alfréd, egyetlen és igazi szerelmem, kérsz egy kis lecsót?« A legjobban teszed, koszorús koslató, ha egy vasajtónak dőlsz és röhögsz. Egy nő vagy ezer ugyanegy e porfészek bolygón, hol esernyővel hadonászik a gyönyörű ösztön, és gyerekek, feleségek, férjek, a halál villanófényében vigyorgunk sorsunk képaláírásán: A HŰ SZERETŐK.”

„Mi voltunk az ideális szerelmespár. A hátunk mögött összesúgtak: »Öröm látni őket!« Fekete kan-bozóthoz csillag-szőke konty – jól voltunk összepárosítva. Aztán jöttek a nagy napok; egy dobogón álltam és azt mondtam : »Barátaim…«. Kintről behallatszott a géppisztoly-kelepelés, a hallgatóság között láttam világítani a kontyát. Aztán a hosszú éjszakák, a »megmaradtunk« fojtó gyönyöre. Még később a bulik, az »ugorjatokát«. Ki mondja meg, hol kezdődött a rontás? A cigányképű balettáncosnő úgy tekergett a parketten, mint egy polip. És táncosai diplomás hiénák, róka-ábrázatú nagymenők. Az olcsó bor aranyködén át néztem őket. Ott táncolt ő is, lehunyt szemmel, részegen, a kontya a nyakába csúszott. Otthon zokogott: »Te voltál az életem!« De könnyes arcából sütött a megkönnyebbülés. Másztam a semmiben, mint giliszta a földben. »Te nem tudod, mi az«, mondtam a húgának, »ha az ember alkoholista!« A fejemben minden új nap egy nyilvános vécét nyitott, hol nyelv és szájpadlás összetapadt, mint koldus szeretők. És közben letáncoltak a földgömbről a Hatvanas Évek. Megjegyzem, egyszer láttam őt: valami társaságban, éjszaka. Meghízott és a haja többé nem világított. És roppant testére kislány-ruhákat aggatott a balsorsnak nevezett vicclaprajzoló. Akkor egy percre arra gondoltam, hogy jobb körülmények között mi is lehettünk volna emberek. Meg, hogy milyen vadul szorongatott az élő harapófogó és hogy boronálta a keze a hajam. De az űr lemezjátszóján tovább forgott a föld, és minden folyt tovább, a társasági élet, a szaporodás, a háborúk. Aztán berúgtam, és ha jól tudom, valahol lehánytam egy drága szőnyeget.”

„Őt egy kocsironcsban találták meg, nem tudott beszélni, csak reszketett. Az én anyám hanyatt feküdt a törmelékkel teli udvaron: az arca helyén alvadt vér és téglapor. Mi voltunk a háborús árvák, a »szegény ártatlanok«. Jó helyünk volt, a nevelők csak szükség esetén pofoztak, kedvtelésből úgyszólván soha. Egy csordában üvöltő év után együtt lettünk mindketten rühesek. A kenőcs büdös fáraómaszkjában vakarództunk és vakartuk egymást. Ez volt Brutus és Cassius modern találkozása. Őrült vidék, hol az őrült napok őrült szélben forognak. Szabadság felejthetetlen és édes zöldje, hol a világ fölött szárnyal és köröz és víjjog a húgyszagú, vaságyas nyomor. Szerencsétlen és hülye test, amit szétvet a sors belső nyomása, hogy szerelem és rüh és árvaság egymás képébe öltözik. A svájci látogató borzadt a leopárd-óvódától: üvöltve faltuk a tejcsokoládét. És vért szomjazva verekedtünk, cipővel rugdaltuk egymás oldalát. Közben a világ-moziban nagy sikerrel futott a film, a Nincs Több Háború! És a megváltó képzelet egy gigantikus szentivánéjt remekelt a földre, ahol nem lesz betört fej és kiütött fogak. Kamaszkorunkban aztán nekivágtunk a határnak. Ő ment elöl, egy madzagra kötött vasdarabot dobált maga elé, hogy folyosót találjon az aknák között. A lába alatt robbant föl a tücsökciterájú rét. Láttam még, ahogy eső lett belőle: láng- és vér-ragacs fogott körül, és annyi év után megölelt az anyám. Élve maradtam, kihallgattak; »kalandvágy« – ez volt a tettünk indoka. A nap körül keringő kocsironcsban ülve nézem a sercegő lángsivatagot: sírig tartó felnőttkorom.”

„A nap szökőárja feltört a láthatár alól és átcsapott a napozón. A közönség civilizáltan élvezett: »Ó SZAMERTÁJM!« Tánczene-olajban a föld-konzerv szardíniái. És szőke oroszlánsörény az Apolló-arcok körül. Vagy fekete bozont vagy vörhenyes szakáll – mit számít ez? Királyok hordája vadászik itt a világ totemállatára. És csupasz vállukon a sugarak palástja. És ágyék-szőrükön a víz remegő gyöngyei. Ó akinél a fényesség lakik, ó slusszkulcspörgető, tied a vadász-ösvény, a veszély, a csonttól csontig ható lihegés! És gyönyörűség veled hálni és megszülni másodat a gömbölyű kunyhó húsevő lakói közé! Régi és hatásos fordulat ez. És lényege nemigen változik; a háborús tapasztalat nem kölcsönözhető. A rettegés bölcset nevel, de törpét, s a liliputi öltöny szétreped az óriás kölykökön. És nyílt arcukból kék és tengeri tekintet mered rád, és elsüllyedsz benne, ha szólsz. És tanulságos történeteid és szerelmed vulkáni működése, és a pléhpofával végigcsinált őrült expedíció, hogy szemtől szembe láss valami arctalant és testtelent, a fajta szellemét; másszóval ami vagy legbensőbb lényeged szerint, az élő kihívás, a nem-adjuk-meg-magunkat, a kozmikus pofába vágott kesztyű – mindez hiábavaló. Az őssejt az izgalmat kedveli, és jön az aranykor napolajjal, géppisztollyal és tánczenével.”

„Köztük éltem és általuk. Láttam a fű-vulkánt, az ifjúságukat: a romvárost zöld lávába temetve. És gubancos sörényük vonzotta a fésüs ujjakat, és nem volt hozzá fogható mágnes a kosztól és vértől zsibbadt világon. Megmártóztam a testükben, szemük fürdője fürdetett, és beszédük körülölelt, mint ágat a csiripelés. Nem felejtett és nem okult a csupasz szeretők dinasztiája: a napkoronás ég alatt lázongva robotolt a föld, és a nyár kéjes bérlete örök időkre szólt. Aztán jöttek a körülmények: láttam lehajtott fejük ragályát. És megértem köztük a bölcsesség korát, mikor a hajdan nyílt tekintet sanda szándéktól csipás és magyarázatok hévize fakad a fogak közt, míg egymás vállát veregeti kárvallott és kártevő: üdvözlégy NEM TEHETTEM MÁST és REMÉLEM, MEGÉRTED! Itt az igazi sors igazi visszerekkel: hódolat neked Spárta és Trója közt ingázó királyné, akadjon torkodon a »reprezentatív« meg a »kommunikál«! Rögeszmém tartósít, hogy följegyezzem ezt. Hanem a húsáru romlandó így is, úgy is. Mocskos de mozgalmas életükkel szemben miféle érv az én szabályos és giliszta-életem? És hol a bíróság, amely igényli tanúvallomásom? És hol az egész nyomorult és dicső gépezetben egyetlen kerék, amit megállított az angyalok nyelvét gyilkoló óda-papagáj? Csőd várja a nagyszájú igazságtevőt, szavalhat kalitkájában a nagy időkről: hol volt, hol nem volt, egyszer föltalálta a fehérje az embert. Rásüt a kozmikus hüllő tekintete, és egészben emészti meg a házinyúl-bolygót a csillagos gyomor.”

A piszkos és szegény és kegyetlen városból kicsapott valami tűz. A fény, a földhöz ragadt üstökös, lángcsóvásan saroktól sarokig suhant, és a lökdösődés meg a közöny, a kézcsók-a-nejednek és a föl-a-kezekkel, szóval a beton és a sár minden hánynivaló gyönyörűsége, az öldöklő iram és a kőkori tunyaság, ami itt egymás torkát szorongatva él, mint őrült szeretők – egyszerre égni kezdett, mint a tankhajók olaja a vizen. Miféle varázslat gyújtogat itt? – lázongott nyomorultul a kilátónál a botcsinálta Orfeusz. Egynek lenni a tolongók közül, beszélni nyelvüket, hallgatni szuszogásukat és az egyetemes ricsajt, ahogy a világot betölti, mindez csak kezdete a rossznak. Később a gyűlölet és tárgya úgy hasonlít egymáshoz, mint férj és feleség sokéves házasság után. És csontjainkból valami különös szerelem kilopja a velőt. Ó seggfejek, kiáltod kezdetben, hogy később azt morogd: testvéreim. És vadságod, büszkeséged, Újvilág-orcád mind betemeti a kubikos idő. És attól fogva te meg ők egyek vagytok a megszégyenülésben; nézd, sakál-pofájú, a bolondot, hogy rúgkapál itt, hogy köpködi arany nyálát a csillagokba: fázik és retteg, mert levedlette halhatatlansága bőrét. Hajítsd a föld-diszkoszt akárhová, Mürón együgyű atlétája, ifjúság: vállad kozmikus madárpiszoktól havas. És ez a kupac város: börtönünk és birtokunk. És ez a szánalmas és nevetséges zaj: a mi beszédünk. És dicsőségünk és száműzetésünk tüzes koronája ez a porból és szélből kovácsolt fénykerék a kémények fölött, míg jaj-küllősen sejttől sejtig gördül az örökletes világ.