| Egy hónapi támolygás után kinéztem a váró ablakán: |
| otthon voltam, a sárkiütéses földön |
| köd-kényszerzubbonyban rángatództak a fák. |
| A vizsgálóban közönyös részvét mérte föl |
| az orfano furioso kóresetét: „Majd kialussza”. |
| Semmi tövestől kitépett erdő meg más reneszánsz kellék; |
| a mennyei műhelyben, ha dolgozott egyáltalán a mester, |
| körzőt és vonalzót használt, meg-megtörülve homályos |
| szemüvegét. Forgott a csillagos fogaskerék-sor. A fekete olaj |
| a földre csurgott: jött az éjszaka. Kivinnyogtam |
| a csont-küllők közül. A fordított periszkóp |
| sejtrendszere élesre állította |
| az általános emberi táj helyi változatát: |
| 1940, a gyémánt villamossín, harsog a fény-tenger, |
| apám elöl suhan, utána én. Pallos helyett az angyal |
| mozigéppel szórakozott. „Kicsit elgázolta magát a világ”, |
| mondta a doktornő. A lelki vigaszra készen állt, |
| segíteni nem tudott. Kint hóval kozmetikázta beton-pofáját |
| a fényes emlékekkel álcás gázoló. |
|
| „Weltanschauung”, legyintett ingerülten a francia költő; |
| a lassú de folytonos körtánc, hol a földrázó eszmék |
| elcsúsznak a nap-mint-nap narancshéján, nem érdekelte. |
| „Engem az érdekel, hogy ő meg ő mitől rosszkedvű?” |
| A ténnyé sűrített lényeg. Az irodaház |
| üvegkalitkájában a Lét Végső Kérdései úgy röpködtek, |
| mint papagájok egy madárkereskedésben. A napról-napra mutatvány |
| rejtve maradt. A sejt-maquis őrjöngve kitartott. |
| Faltól falig lendülve az altató-hintán az úgynevezett lélek |
| vadul siratta magát. De a test folytatta, amit tanult: |
| emésztett és ürített. A szégyenben dicső |
| egy percig ég és föld közé feszült. Tankoszlop alatt |
| rengő pontonhíd: ő volt, húsba csomagolt józan téboly, |
| jó és rossz között az egyszeri összefüggés. |
| „Átérzem a helyzetüket”, állt föl a francia. Sors és sors között |
| a szellem-ajtó zajtalanul csukódott. „Uncsi”, |
| mondta a helybeli underground Hím-Szőkesége, |
|
| A föld-színkör bemutatta vad bohózatát. A vaságyon |
| meztelenül feküdt a jó család leánya. Az orvosi űrruha |
| a kórházban maradt: „Ugye jó leszel?” Kalózkapitányt alakítva |
| a Titkos Kórtól Szenvedő mozihős-hangon duruzsolt: |
| „Ne félj!” A szegénység angyala füst képében emelkedett föl |
| az elnyomott csikkről. A francia vendég |
| látta bennem a dácsa-tulajdonost. „Ne beszélj, |
| még nincs kocsitok?” Repülőről néztem a Földközi Tengert, |
| a zöld sárkány a szemetes partra fújta az orrát, |
| és az idő föl-alá ugrált, a szóra-sem érdemes |
| kicsiségeket elrendezni, amiktől lágyul a csont, |
| a tárna beomlik, a ház leég. „Hogy élnek itt maguk?” |
| Gyanakodva néztem a gőgös kislány-arcot, a hús-vulkán |
| páros kúpját. Nyomor és gazdagság földje. A horgász múlt |
| kivetette jövő-csaliját. A gyönyör-zsinóron |
| a hegy-víz-fű horog: gyermekkorom. Sorsomra haraptam, |
| hányás és szerelem rázott. „Édes”, tátogta a négymotoros |
| vaságyon a döglődő, európai hal. |
|
| A Gandhi Emlékmű fölött, a hotel teraszáról |
| néztem az óceánt. A Déli Sark a háziasított vízözön |
| mögött lapult. Ez a máris-múlt, ez volt a jövő: |
| sugarakkal álnok menny alatt égette a nyelvem a csípős |
| LÉTEZEM-íz. Az orvos-lány a kőlépcsőn ült: százezer éves |
| föld-arcában az óceáni szem feketén hullámzott, száriját |
| sós szél fodrozta, kezében a csont-nyaklánc-köteget |
| meg-megzörgette: „szeretsz?” Cigaretta a számban |
| ordítás helyett. Itt éltem az őrült és parázna csillagon, |
| hol a fény korongja csiszolja a villamossínt és az óceánt, |
| és nem beszéli az árva az árva nyelvét. Itt voltam titkos kegyúr, |
| ápolt és ápoló, nyomor gazdagja, a föld fattyúja: tanú. |
| Itt vesztettem-nyertem, itt szedtem az eszmék altatóját, |
| ittam a szégyent és a szeszt. Kifújtam a Winston füstjét; |
| síromig ragyogott a trivandrumi út, a közös megalkuvás, |
| a Minden Perc Zsákmány: fizetek, visz az autó, |
| sós párában, pálmák közt, illó-örök jelenidőben |
| hallom anyámat, az óceán elefánt-nyögését. |
|
|