| A villamos már Budagyöngyéig járt, onnan gyalogoltunk. |
| A lottyadt hátizsákot anyám vitte. A háború vége |
| zöld menyasszony-uszályban jött elő a tavasz |
| ruhakölcsönzőjéből. Tudtam, hogy vége, csak azt nem, |
| hogy minek. Három hónapja az Opera előtt |
| rámkiabált egy bajuszos katona: „Málcsik!” |
| Fekete kenyeret adott. Megint gyerek voltam. |
| Vég és kezdet. A pince eltűnt. A lódög is. |
| Schuller Ervin, a szobafőnök, tizennégyéves óriás, |
| ott állt a vaságyak közt és felügyelt, amíg kipakoltam |
| a pokrócra. Nem ismertem senkit. Meghalt az apám. |
| Négy éve, egy este fülig szaladó szájjal hallgatta, ahogy |
| szótagolva olvasom: „Oz-a-cso-dák-cso-dá ja”. |
| A napfény-Szahara túlsó oldalán |
| szálkás deszkára mázolt nagybetűk: |
| VIGYÁZAT! A KERTBEN KÉZIGRÁNÁTOK VANNAK! |
| Születésem tűztenger hónapja, tavasz, tavasz. |
| A forró küszöbre feküdtem. Nyíttam, mint a kutyák. |
|
| „A vers anyanyelve a jambus”, mondta a szigorú hölgy, |
| és a desszertes szervíz fémpajzsán megcsillant |
| a héphaisztoszi mintázat: hegyek, folyók. |
| A háborús árva ezüst villával bajlódik – |
| rettegve a föltűnéstől. Este a Széplelkek Hegyén, |
| zongora, könyvek. A látomásos költészet kora: |
| a Népbüfében a pásztortarhonya gőzétől szédülve |
| a kréta-fölírást nézem a fekete táblán: |
| „Tarhonyás Májas, 6,80”. A képzelt száj köré |
| paprikás zsírszakállt ragaszt a szaft. A csók oldószerében |
| csak a sejt oldódik: a csontig-árva |
| bénán bámészkodik. A tányérban felejtett pásztortarhonyát |
| röfögő vénember falja. A város némafilmjén |
| sárgán elúszó villamos-sorok. „Vitán felül áll”, |
| csattant föl a meghízott epikus, |
| „hogy a hexameter kecsesebb”. |
|
| A Duna tükrében koravén arccal bámulja magát |
| 1955 nyara. Don Senki elégiákkal fűzi a parton |
| Zerlináját. „Kéz a kézben, mell a mellen”. De a szomjas nyelv |
| hiába merít idegen száj kútjából gyönyört. A színfalak mögött |
| zöld láng a budai táj. A lépcsőfeljáró alján |
| napfény-szorító körül kaján közönség. |
| „Te vagy az új fiú?” „Igen.” Az állra bevitt ütés |
| tompán csattan. „Te vagy az új fiú?” A gyomorszájból |
| az agy felé rángó légszomj felnőtt-nyögése. „Igen.” |
| Két kölyök-sakál profi láb- és karmunkáját |
| hörgő csorda dicséri. „Állatok”, |
| sikolt a nevelőnő, „állatok!” A mosdótálban a véres víz |
| koszosan hullámzik. A könnytelen gyerekarc negatívján |
| a habzó fény sötétje. Mozdulatlan szél. Kolumbusz összevert |
| pofája a tenger tükrében. Ricsaj és dicsőség. |
| A föld-ruletten a jaj keveset nyer. Szennyes vízben |
| mosogatja hamiskártyás-kezét a Pilátus-nyár. |
| A szoknya cipzárja félig kiszakadt. „Hazakísérsz?” |
|
| A deszkaküszöb vaspántja sütötte az arcom, fölkeltem. |
| A hajdani gyáros kertjét bámultam, hova föl nem robbant |
| kézigránátot dugványozott a tüzes kertész. Még nem verték meg |
| a drótra akasztott sínt, hogy ebédre harangozzon. |
| Még csak a vér versét ütemezte a bordáim között |
| a cro-magnoni metronóm. A teremtés előtti percben |
| süket és béna görcs az idő. De a sorsom most fordul, |
| ha nem is tudom. Gyászból tűzbe borultában |
| a versnél-több, a parázna zölddel szűz, az Olyan-Amilyen |
| kitakarta hatalmas tagjait. Egy percre kacéran tündökölt |
| a gömbölyű árvaház, mely a semmiben korzózva háborúkkal, |
| hullákkal fogadja szokás szerint az új fiút. |
| A dögkertnek tavasz-szaga volt. Veszélyes édesség |
| rejtvényét szerkesztette a szirmok bunkerében május. Aztán |
| felcsörömpölt a sín. Noé bárkájában sovány, üvöltő |
| indiánok. És a faltörő kanálcsörgés bádog-delén |
| káposztalevest evett káposztafőzelékkel |
| a tépőfogait kivillantó jövő. |
|
|