Orfeusz az árvaházban*

A villamos már Budagyöngyéig járt, onnan gyalogoltunk.
A lottyadt hátizsákot anyám vitte. A háború vége
zöld menyasszony-uszályban jött elő a tavasz
ruhakölcsönzőjéből. Tudtam, hogy vége, csak azt nem,
hogy minek. Három hónapja az Opera előtt
rámkiabált egy bajuszos katona: „Málcsik!”
Fekete kenyeret adott. Megint gyerek voltam.
Vég és kezdet. A pince eltűnt. A lódög is.
Schuller Ervin, a szobafőnök, tizennégyéves óriás,
ott állt a vaságyak közt és felügyelt, amíg kipakoltam
a pokrócra. Nem ismertem senkit. Meghalt az apám.
Négy éve, egy este fülig szaladó szájjal hallgatta, ahogy
szótagolva olvasom: „Oz-a-cso-dák-cso-dá ja”.
A napfény-Szahara túlsó oldalán
szálkás deszkára mázolt nagybetűk:
VIGYÁZAT! A KERTBEN KÉZIGRÁNÁTOK VANNAK!
Születésem tűztenger hónapja, tavasz, tavasz.
A forró küszöbre feküdtem. Nyíttam, mint a kutyák.
„A vers anyanyelve a jambus”, mondta a szigorú hölgy,
és a desszertes szervíz fémpajzsán megcsillant
a héphaisztoszi mintázat: hegyek, folyók.
A háborús árva ezüst villával bajlódik –
rettegve a föltűnéstől. Este a Széplelkek Hegyén,
zongora, könyvek. A látomásos költészet kora:
a Népbüfében a pásztortarhonya gőzétől szédülve
a kréta-fölírást nézem a fekete táblán:
„Tarhonyás Májas, 6,80”. A képzelt száj köré
paprikás zsírszakállt ragaszt a szaft. A csók oldószerében
csak a sejt oldódik: a csontig-árva
bénán bámészkodik. A tányérban felejtett pásztortarhonyát
röfögő vénember falja. A város némafilmjén
sárgán elúszó villamos-sorok. „Vitán felül áll”,
csattant föl a meghízott epikus,
„hogy a hexameter kecsesebb”.
A Duna tükrében koravén arccal bámulja magát
1955 nyara. Don Senki elégiákkal fűzi a parton
Zerlináját. „Kéz a kézben, mell a mellen”. De a szomjas nyelv
hiába merít idegen száj kútjából gyönyört. A színfalak mögött
zöld láng a budai táj. A lépcsőfeljáró alján
napfény-szorító körül kaján közönség.
„Te vagy az új fiú?” „Igen.” Az állra bevitt ütés
tompán csattan. „Te vagy az új fiú?” A gyomorszájból
az agy felé rángó légszomj felnőtt-nyögése. „Igen.”
Két kölyök-sakál profi láb- és karmunkáját
hörgő csorda dicséri. „Állatok”,
sikolt a nevelőnő, „állatok!” A mosdótálban a véres víz
koszosan hullámzik. A könnytelen gyerekarc negatívján
a habzó fény sötétje. Mozdulatlan szél. Kolumbusz összevert
pofája a tenger tükrében. Ricsaj és dicsőség.
A föld-ruletten a jaj keveset nyer. Szennyes vízben
mosogatja hamiskártyás-kezét a Pilátus-nyár.
A szoknya cipzárja félig kiszakadt. „Hazakísérsz?”
„Miért ne?”
A deszkaküszöb vaspántja sütötte az arcom, fölkeltem.
A hajdani gyáros kertjét bámultam, hova föl nem robbant
kézigránátot dugványozott a tüzes kertész. Még nem verték meg
a drótra akasztott sínt, hogy ebédre harangozzon.
Még csak a vér versét ütemezte a bordáim között
a cro-magnoni metronóm. A teremtés előtti percben
süket és béna görcs az idő. De a sorsom most fordul,
ha nem is tudom. Gyászból tűzbe borultában
a versnél-több, a parázna zölddel szűz, az Olyan-Amilyen
kitakarta hatalmas tagjait. Egy percre kacéran tündökölt
a gömbölyű árvaház, mely a semmiben korzózva háborúkkal,
hullákkal fogadja szokás szerint az új fiút.
A dögkertnek tavasz-szaga volt. Veszélyes édesség
rejtvényét szerkesztette a szirmok bunkerében május. Aztán
felcsörömpölt a sín. Noé bárkájában sovány, üvöltő
indiánok. És a faltörő kanálcsörgés bádog-delén
káposztalevest evett káposztafőzelékkel
a tépőfogait kivillantó jövő.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]