| A Rádióba menet – „élőadás lesz főidőben, |
| egy fél ország fog hallani” – fölbámultam a fojtó kályhafüstbe. |
| A Múzeumkert november-ezüstű |
| sündisznó-vasrácsa mögött feketén figyelt |
| a bronzfürtös költő-szobor. |
| Kétoldalt Miklós és Piroska. |
| Tudta a század, mely a közbejött akadályok miatt elmaradt |
| hőstörténetet utólag akarta belekölteni a múltba, |
| hogy tisztelje fiát: a bronz-redők |
| a képzelt légvonatban úgy omlottak alá, |
| mint lazacot úsztató patak a sziklán. |
| Talapzat-trónusán csizmás Vergiliusként |
|
elűdögét a bökvers-faragó fém-főtitkár: |
| tíz perccel a műsorkezdet előtt húztam el a csíkot alatta. |
| A pagodában szervusszal fogadott a műsorvezető. |
|
| „Szörnyű csapás sújtotta Pakisztánt, Kedves Hallgatók…” – |
| Ki tudta, mit jelent az az „itt-benn”? Hogy az elrohadás |
| nem csak tragikus túlzás? A kortársak nem láttak a díszletek mögé. |
| A szamár Gyulai az érett férfi dalát hallotta, a balladák |
| megérdemelt sikert arattak. A bedagadt torkú éveket |
| betudták a családi bajoknak. A táj, |
| mely látta a Habsburg kezet a Romanovéba fonódni, |
| tavaszi lombbal álcázta a csont-malom kövét |
| és a rügyből kipattant az együgyű-dicső eszme: |
| jó példát a jóravalónak! Tüstint szón töprengve Hamlet |
| a dzsentri-jurták közt felhő-ablakba könyökölt |
| és képzelt vértek villámlottak előtte, nyert csaták. |
| Ki hitte volna, hogy aknamezőn sétál? Papír szárnyán suhant |
| a borravaló-bankó s a lámpákban ciripelt a gáz-tücsök. |
| Dugd ki, aranykor, alma-kebleid s a kor daliája |
| kocsizni indul az idő-Stefánián: madame?
|
|
| Lement Ray Coniff száma, a szomszéd bunker |
| üvegfala mögött int a technikus. Meleg barátsággal köszönt |
| a soha-nem-láttam riporter abból az alkalomból, |
| hogy itt ülök a studióban. A kis Hermész |
| nikkel-fülekbe fecseg: „India messzi ország…” |
| A gép alatt a közönyös dzsungel zöld habzássá absztrahálja |
| a sors kézműves-munkáját, a bivalyfogatot meg a vályogviskót. |
| A szó-lélekvesztő csobogva siklik a fölszínen; |
| a hírhozó garbóján átüt az izzadtság. „Hadd kérdezem meg, |
| ugye nagy élmény ilyen messzi tájon…?” Nem csalódik |
| a fél ország, kókuszszagú széltől szédül a rádióhullám. |
| Végül a piros fény kialszik. „Sajnos, az utalás |
| legalább egy hét, amíg eljut a pénztárba.” |
| „Kivárom, kösz.” „Én köszönöm.” Profik vagyunk. |
| Duzzogó tenorhang sivít a folyosón: |
|
| Kint nő a sötét. A füstben bronz-ükapám bámulja |
| a rím-Atlantiszt, hogy merül le a vasbeton óceán alá. |
| Dallal forgatni vissza a föld kerekét? Kanári-reményt |
| kergetni a pesti parton? Mester a mesterek közt, |
| csöngettyűs varázsló, bármit csipog a vers, a héjja tovább köröz |
| a civilizált csirkeól fölött. Láttam: a szörny szélvész-hajába túrt |
| és fújta a szennyes sarat a pálmalevél-kalyibákra; |
| jobbkeze székvárost emelt, hogy a balja iszapba nyomja |
| a kölykét ordító anyát. Arany-arccal nézi ezt a Nap. |
| Gyilkol a nyájas faj, de az arcán elhivatottság gőgje ég, |
| és sorsa nem példákon okul: átkúszik a drótakadályok alatt |
| s leverve magáról a sár nagyját egy jó hugyozásnak örül, |
| aztán hamisan fütyülve továbbmegy – a győzelem? a vereség felé? |
| Tudás pecsételi, mint bronz-válladat a madárpiszok. |
| Nincs szánandóbb és gyönyörűbb fajta nálunk. |
|
|