„Az utazás végefelé láttuk meg azt a furcsa várost. Mintha valami fényes tészta kívánna
egy tengelyről leválni: a lángoló, kerékformájú massza lassan forgott tengelye körül és némán
ragyogott. Kiszálltunk, csináltunk néhány fotót. Habár túlexponálódott a film, kivehetők a küllők
és a tengely. Aztán beszálltunk, utaztunk tovább. A fényesség csökkent, előbb bealkonyult, aztán
éjszaka lett; a sötétben itt-ott egy fénypont, semmi érdekes. Néhány ülésről csöndes horkolás volt
hallható. Legközelebb néhányan ki sem szálltak, és akik kiszálltak, azok sem fotóztak. Mint egy
rozzant viharlámpa, úgy pislákolt a főútvonaltól távol eső, vidéki tűzgömb. „Ide már” – mondta
valaki – „csak egy ugrás a Föld”. Őszintén meg kell mondanom, még ez is túlzás volt: egy fél
lépést ha tettünk és már ott gurult a lábunk előtt ez a lenyesett fej, ez a gömbölyded rémség,
amitől kifordult a gyomrunk. Zölden indázó haja az utolsó szálig kihullott, csupasz bőrén
mocsári genny, lápos sebek. És sziklás orcáin a megrögzött nyomort valami zöldes lepedék
takarta. A legszörnyűbb mégis a szeme volt: ez szinte élt, úgy csillogott; néha már azt hittem,
hogy lát vele. Nem halál volt benne és nem is rettegés: valami félig-kín, félig-gyönyör, szóval
kimondhatatlan érzelem, gyötrelmes és gyönyörű felelősség.”
|