Fogadd be őket, föld. Szent, szent, szent az ő nagy tudatlanságuk: te vagy. Ostobaságuk
színpada: te voltál. Kalandjuk és kicsinyes haragjuk: te voltál. A ragadozó eszmék, a pecek a
szájukban, a düh, a meghunyászkodás, a szerelem: te voltál. Föld a szemük és föld a szájuk:
fény-esőtől bújtak elő belőled, mint a giliszták. Föld volt az életük és föld volt a haláluk: ott
tempóztak benned, gyászos úszók, hajótöröttjei dörgő rögeidnek. Ők voltak a te öntudatlan
emlékezeted és te voltál a sorsuk: egyek voltatok a százados bukásban. Szent, szent, szent az ő
nevetséges beszédük: te szóltál vele. Szent, szent, szent a disznóól, a remíz, a rögeszmék: eszelős
arcod dúlt vonásai. Ropogtasd puha fogaiddal testüket, őröld meg emlékezetük lisztjét: magadra
ismersz. Üzletedben ők voltak az ős-ráfizetés. Balekok, bárányok, vitézek és vigécek: te írtad a
szerepüket, te tűrted az időt, hogy játékmesterük legyen. Elpocsékolt életükön hízol, vétkeik
röpítenek, kéjelgő léghajót. Fogadd be őket, léha öl, gondatlan anya és hitszegő feleség: magadat
fogadod magadba. Mereszd vén szemed arra, aki voltál: hullák farsangján fűszoknyás
bálkirálynő. Szent, szent, szent az ő siralmas emlékezetük. Szent, szent, szent az ő bűnük és
nincs arra föloldozás. Poruktól ragyogva gurulsz, reménnyel törékeny üveggolyó, a kétezredik
év felé.
|