Kossuth, Bach Sándor, Teleki: ők disznót őriztek, üzletet kötöttek, arattak. Fejük fölött
a nemzet története zajlott, a Tisztelt Ház ülésezett; ők voltak az isteni nép, Rousseau törvénytelen
gyermekei. Verdun, Pearl Harbor, Hirosima; ők nem álltak szóba egymással évekig egy szó, egy
mozdulat, egy tekintet miatt. Bordáik között átsüvített a kilőtt golyó, a vérengző történelem; ők
nem tudták, miért élnek úgy, ahogy élnek. Napjaik vagonjaiban vágómarhaként utaztak a
bölcsőtől a sírig. Eszméik, mint maguk: a ház, a kert, a bolt, a disznó. Ajkukon bukfencet vetett
a pátosz: „Áldott, jó ember az, csak kurvás egy kicsit!” Kétféleképp is törték a magyart: németül
és koldusul társalogtak. A végzet hernyóként taposta el őket; sírjuk fölött ostoba koszorúkat font
a sírbeszéd „a legjobb apának”, „a legodaadóbb fiúnak”. Még szenvedésük, gyászuk is nevetség;
fájdalmukban úgy makogtak, mint a majmok. De hol a szerszám kibányászni azt, ami a torkukon
akadt? És milyen szakember deríti föl, hogy mennyi szenvedély lapult bennük kimondhatatlanul?
És hol a régész, aki kikaparja az időből azt a pótolhatatlan vadságot, haragot, gyönyört, ami a
testükbe falazva rohadt szét a sárban? Az Egyenlőség-Szabadság-Testvériség véreshurkájában
ők voltak a töltelék. A kozmopolita csillagképek alatt a gyalogos valóság. A végtelennel
kacérkodó, szajha szavalatban ők a pontos és halálos középeurópai mérték.
|