Falkában hajszoltak meg búcsúzóul, korcs rokonukat. A kórteremben meccsekről
társalogtam, de belül csikasz horda űzött a havon. Jól láttam bruegheli vakságukat és szájuk
sarkában az ételmaradékot: hörgő szőr súrolta gyűrött lepedőm. Üres szemgödrük sírjában:
hajszál-karcsú csontok, gombostűfej-koponyák. Altattak, gyógyszereltek – hasztalan. „Önnél
pszichésen fogunk áttörni” – huppant mellém az ágyra lelkem doktora, egy jó mázsányi hölgy.
Ez nem volt légnemű fenyegetés; láttam magam, mint velencei csipkefüggönyt. A hörgés nem
halkult, mégis ez volt a fordulópont. Bölcsőm továbbra is bűzlött a hullaszagtól, de a részvét is,
mint Zuboly, athéni takács, szamárfejet viselt. Pár napra rá elbocsátottak, mehettem haza.
Zsebemben a zárójelentés, agyamban egy léggömb lebegett. A nyugdíjas fodrász, a téli nap,
sugárral szőkítette az Üllői út haját. E képben a klasszikus illem szerint úgy duzzadt a költészet,
mint egy női kebelben. Én ezzel szemben szédültem és ásítoztam. Belül persze a tébolyult, akit
szánalommal és gyógyszerrel kezeltek, éberen figyelt. Látta a hegyes füleket, a szőr-gubancot és
az éles körmöket. A testtelen horda magasra tartott orral szimatolta sorsomban a vért. Csont-albérlő, vontam meg végül is a vállam, kiben nem lakik? Úgy látszik, ők meg én: ez életem
gyógyíthatatlan lényege. És mosolynak álcáztam arcomon ordas pofájuk vigyorát. Így mentem
ott, egy dereka táján gödrös vaságy parázna tulajdonosa – Nagy Sándor győzelmei és a Kálvin
tér felé.
|