Csodagyereknek elég mindennapi voltam. Nem sugárzott belőlem a mozarti báj; ha
sugárzott valami is, az ostrom. Éltem – és ez volt a csoda. Három bombát kapott a házunk –
mindhárom befulladt. „Jenkidudl kipitap”: két bombázás közt a gangon, az SS-ek feje fölött
fütyültem az amerikai rádió hívójelét – nem volt hallásuk, nem lőttek agyon (anyám szétpofozta
a fejem a lakásban). A környéken minden ház égett – a miénk nem. Csodák, csodák, csodák. A
felnőtt társadalom mindemellett a költőt becsülte bennem. A Rádióba is elvittek; magnó még
nem volt, lemezre vették szavalatom. Az érzékeny szerkesztőnő kikelt magából: „ez a kis,
idegbeteg pávián!” Grandpierre Emil tengerkék szemével úgy bámult, mint egy számolni tudó
verebet. De titkomat nem tudta egyikük sem: tökmaggal volt teli mind a két zsebem. Ez volt a
Költő Jutalma, a Tökmag Kéje – fizetség az árvaságért, pofonokért, páviánért,
rádiónyilatkozatért. Az Árnyas úton tökmaggal a számban szuszogva másztam az intézet felé.
A Szegény Árva: rágtam és röfögtem. E sanda képrejtvény jelentését persze nem fejthettem meg
ott, a helyszínen. Máskor és más helyen pattant szét ez a buborék is. De bármikor s bárhol
történt: mint parttól a hajó, elvált bennem a könny a nevetéstől; én voltam a növekvő messzeség
és én, aki kétfelől integettem. Gyilkos humortól hasadt meg, mint napfénytől a rög, a benső
pásztorjáték nyájas színtere, és nyílt meg szemem előtt a vér tükrös szakadéka, ahol versben
bomlik el a lelki hasadóanyag.
|