Apám egyszer még föltámadt. Már nem tudom, miért, de nagyon megpofoztak. Pofozni
ugyan elvileg tilos volt, de elv és gyakorlat nem ugyanaz: a nevelők a csontjukban érezték még
a háborút. Az erdei úton csatangoltam bosszúra szomjasan, ott jött szembe velem. Sápadt volt
és sovány, arcát kiverte a borosta, mint akkor, ott, a lépcsőházban. Kölyök Hamlet, szóltam
hozzá, ő válaszolt. Így, társalogva mentünk egymás oldalán: beszédes halott és rövidnadrágos
élő. De nem került ott szóba sem a vérparázna bátya sem az élveteg királyné; nem is volt bátyja,
öccse sem, anyjának egyedüli fia volt. És a torról megmaradt hideg sültről sem esett ott szó; nem
ültünk semmiféle tort, kukacos kekszen éltünk. És a táj maga is mintha megőrült volna; kísértet-órája sietett, őrjöngő fényben tántorgott az éjfél. Mintha nem is a háborúnak lenne vége, hanem
a halálnak, magát csókolta a föld, lombot lombbal madárfütty fércelt össze, kórusban zengték a
fák a szél-isten dicséretét: a szeretem neandervölgye volt ez, eszelős makogás őskora. Mentünk
egymás mellett, de már egy szót sem szóltunk. Az arcát még láttam egy darabig, de a fülem, akár
a fáké, pihés dallamoktól viszketett. Aztán az arcát is fölitta a dél: ott álltam és láttam, hogy
oszlik szét a földben; lent, a Budakeszi úton morzejeleket dudált egy teherautó. Ez volt az ő
pogány föltámadása. Földbenőtt szárnyalás, tavaszi fröccstől berúgott gyökér, őt szívtam
magamba, – vére évente újuló tüzét. Az erdei úton később csak almát lopni jártam.
|