Vér szerint nem volt rokonunk, apám barátja volt. Ostoba keresztnevemet miatta kaptam; szorult
helyzetünkből gyakran kisegített apróbb kölcsönökkel. Egy tányér húsban két pislogó kabátgomb: az
arca. Emlékszem, egyszer hármasban sétáltunk a Ligetben: a fákon átszűrődött a csalóka fény, a húsos
malacfej vörösen izzott, mint a vas; felnőtt dolgokról folyt a szó, a KFT-ről. Ő nem fáspincében
vészelte át a zord időt. Őt családostól befizették egy páratlan társasutazásra. Elkerülte a gázkamrát,
saját szemével láthatta a felesége füstjét. Lányukat, kit Katának hívtak de Käthének becéztek,
agyonrugdosták a végső napok egyikén; egy angol bulldózer temette el az égettszagú földbe. Sz. Ottó
hazajött. És kereste a családi vagyont, a négy koffert meg a varrógépet, amit egy keresztény rokon, az
apám sógora egy kézikocsin menekített Kispestre a nyilasok elől. De a kispesti ház helyén csak egy
gödröt talált. Sz. Ottó ügyvédje útján pert indított a rabló ellen, aki éppen Gorkijban üdült. Elátkozta
apámat is, mindenkit, aki élt. A varrógép-Cordéliát akarta, a kecses tűt, a gyönyörű pedált.
Negyvenhétben halt meg, ekkorra már a hajdani malac-pofát aszkéta-fejjé szabdalta a paranoia. Halálos
ágyán fültanúk szerint a megfeszített száj lator beszédet fröcsögött, nevének viselőjét, engem is
megemlített, „a nyilas kurva kölykét”. Csak egyszer tébolyult meg versben Lear király. |