Iászónt ígértek az előjelek: a mellkasa bordás hajó, a homloka magasan épített. És nyílt
tekintetében gyakran föllobbant valami furcsa tűz. Később, mint annyiszor, ismét kitűnt, hogy
a delphoi jósdában szakember ül. Foglalkozásul a szabómesterséget választotta, vonzotta a
gyapjú. Segédségig vitte, a mesterlevél elúszott a borban. Ki mondaná meg azt ma már, hány
hosszúlépést ivott meg, hány telefonfülkét rondított össze, hányszor aludt utcai padon, hányszor
esett ki a villamosból, hányszor esküdött meg: abbahagyja! Kapóra jött neki a háború, az
ingyenes elvonókúra. Kisezüst, nagyezüst; a remiz mellett is teremhet katona. A Margitszigeten
fogták el – Buda eleste után, puskával a kezében. Előbb az Uralba került, aztán a Krímbe. A
jósda jól jósolt: a táborban egyenruhák dicsérték avatott kezét, jutalom-kását is kapott.
Negyvenhétben hozta haza a gőzvontatta Argo; pempőkön élt két-három hónapig, a nehezebb
ételt kihányta. Utóbb ismét a Beszkárthoz került szabónak. Innia már alig kellett, két fröccstől
fejre állt. „Hasat be, mellet ki!” – vezényelt néha engem is. És vérpára ült szeme tengeri tüzén.
A halál kajánul játszott vele, előbb haját kaszálva hülyegyerek-frizurát remekelt a fejére, csak
ezután kezdte el fogóval csípkedni a szívét. A Tétényi úti kórházban halt meg: talpig férfi,
gáncstalan magyar. Az Aranygyapjú nem kellett a Bizományinak; szél fújta szét a nevét is: Bokor
Mihály. |