Miksa bácsi nyugdíjas kardként ragyogott az élet nevű tokban. Díszzsidó volt a Novarán és erre
büszke. Keményen biccentett, ha Főméltóságú Bajtársáról beszélt. A monarchia idején császári
engedéllyel vette nőül első unokahúgát és két leányt nemzett vele. Házában példás volt a rend:
félnyolckor reggeli, délben ebéd. A lányok szeme, szája, mint a többi lányé. Csak férjüket választották
az őrültek közül. Az egyik férj, egy búskomor de snájdig szállodatulajdonos negyvenhat elején lett
öngyilkos; svábhegyi szállodáját később államosították. A másik, mikor rájött a roham, habzó szájjal
mászott az ablakhoz, hogy kiugorjon, a párkányt elérve azonban rendszerint elájult; ő nyugodt
korszakaiban életvidám volt, a pörköltszaft vörösen tündökölt az állán. Miksa bácsi mindezt nem érte
meg, meghalt még a Nürnbergi Törvények hazai hatálya előtt. Nem látta a társbérletet, a függöny-válaszfalat az előszobában. A hajdani filmrendezőt, aki szolid albérlőként aludt a szőnyegen, ahol
többen is a kezére léptek. Nem olvasta a följelentést sem, nem tanúskodott lányai perében. Nem látta
a mocsok hullámait az ebédlőasztal körül, a fuldoklók verekedését néhány rozzant bútorért. De
fényképe, ahogy az tengerészhez illik, végig kitartott a falon. A balsorsban ő volt a metafizika, a
Szondy utcai Wotan.
|