A spanyol polgárháború és a családi béke éve. Az ebédlőasztal körül a jobb körök
szemében döbbenet. A kis izé késsel-villával étkezik. A gyereksírással
kísért ebéd után magasztos pillanat, Miksa bácsi magasba emeli a béke követét. „Családfánk új
hajtása ő!” A békekövet ordít, mintha nyúznák. Elnéző mosolyok, futó zavar. Majd végül,
minthogy az ordítás nem szűnik, kibontják az eleven rügy ruháját. A látvány némiképp
sokkírozó, a pelenkán tenyérnyi vérfolt. Az ok nyilvánvaló: a biztosítótű, mellyel a béke-napi
tisztábatevést végző idős hölgy, a magzat nagyanyja, a pelenkát összefogta a hússal. Sebész és
vers kerüli a homályt: a hölgy a tűt azon a szerven szúrta át, melyet keresztény és zsidó közös
megegyezés szerint a férfi legnemesebb szerveként becsül. Enyhe feszélyezettség, futkosás. Géz,
vatta, alkohol. „Kinövi!” – ápolják többen a gyerekét szorongató, félájult anyát. „Ez így igaz”,
méláz orrát piszkálva a történelem, a nagy ámokfutó, „ennél jóval többet kibír az ember.” A zaj
lassan de biztosan elül, a családfa hajtása alszik. A csevegés folyik tovább, szervírozzák a kávét.
|