Meghatott nagyzolás őrizte hírüket. A főhelyen az ortodox vasgyárosét, aki Kossuthnak
ágyút szállított, mely ténykedésével kivívta a császár fenséges rosszallását is; a Bach-korszakban
állítólag börtönt szenvedett. Aztán a szobrász sors megmintázta dédanyám kebleit. E délceg
hölgy egy Barabás Miklóst utánzó ecset kegyelméből évekig bámult le rám egy pesti falról. „A
gyönyörű Adél” – ez volt az ő címszava a szájlexikonban. Tény és való: őzsuta-arcát még a
vásznon is pírba vonta a kéjvágy és az idegbaj. Az őstörténet fejkendős hölgyeiről viszont, ki
tudja miért, nem készült festmény; őket legföljebb nap-ecsettel mázolhatta barnára a nyár.
Egyikük, így szólt a szájhagyomány, még öregasszony korában is letérdelt a falusi utca porába,
hogy kezet csókoljon az ifjú papnak. Ez minden, ami róluk fennmaradt. Férjeikről még ennyi
sem, a rögök sárkány-gyomrában rohadt porrá történetük. Csak egyikükről tudni, hogy ki volt:
a történelem főrendje, a bujáki kanász. Fekete ujj, fehér kebel – a sejtekben már megfogant a
bosszú kéje. Ól-bűz és fennkölt csacsogás – már főtt a föld-fazékban a tüzes leves, a vérük, hogy
szerelmükkel sózzák el a sír-ízű időt.
|