Ő bezzeg jobb körök neveltje volt. Erre adott, az apja még Bácskában batyuzott.
Családi audienciáinak egyikén hirtelen hanyattvetette magát és a dívány huzatát markolászva
vonítani kezdett, mint teliholdkor a kutyák: „A fiamat!… azok a nyomorultak!…” Tragikus
népszínmű, könnyes közönség. A bádogdobozban színes krokodilok – páncélos savanyúcukor.
A családi vagyont ő vesztegette el, tizennyolc elején, egy seprűüzleten. Negyvennégyben
fáspincékben lakott, a fa mögött. Ha egyedül maradt, hangosan társalgott halott fiával, akit nem
taníttatott a költségek miatt és akit egyszer ki is tagadott. Amíg járni tudott, ő szaladt ajtót nyitni
– hátha nem a nyugdíjat hozza a postás. Holtában úgy feküdt a díványon, mintha szárnyak nélkül
repülne. A család őrültje letépte róla a paplant: „Most legalább láthatod, mit ér az ember!”
Láttam; a két fehér mellet bolondul duzzadni, a szeméremdombon profánul életteli volt a szőr
– a női test vadul élt még, csak az álla, az esett a nyakára. Percek vagy évek teltek így, mit tudom
én. „Ez nem normális!… a gyerek előtt!…” – hívott vissza a föld. A szobát aranyba akarta fojtani
a nap. Autók, tejeskannák; zörögve élt a Szondy utca. Az óra nem állt meg, a tavasz mellkasában
dobogott a szél.
|