Ő soha nem mondta, hogy ő magyar. Ő Gaskó Julianna volt, földönfutók lánya,
nyolcvan kiló. Az ő köreiben MÁV néven tisztelték az istent. Nyugdíj – ez volt a legtávolibb
csillag, amit az ő falujából látni lehetett. Végül az isten egyszülött fia, a Beszkárt szállt le érette
a földre; a remíz mellett laktak évekig, hat gyerekéből az a négy, amelyik megmaradt, kenetlen
nyikorgásban nőtt fel. Később gyakran vigyázott rám. A konyhában gáncát ettünk, fokhagymás
pirítóst – képzelete ehető költeményeit. Jóságos tészta-arca sütött, mint a hold. Lassan fojtotta
meg a szegények sorsa, előbb a térdéig majd a szívéig ért a víz. Aztán vályogtüdeje összedőlt,
egy-két bitang holmi úszkált a hörgő áradat színén. Köztük találmánya, a „nyitott nadrág”, az egy
pár férfizokni meg egy flanellbugyogó összepárosításából született ruha-masztodon, a bugyogó
alján tenyérnyi hasítékkal, hogy ne kelljen levetni akkor sem – ott láttam
először harisnyanadrágot, Kelenföldön, abban a kalyibában. A szegényszag még élt, a vaskályha
kihűlt. És a borostás udvaron tüszkölt az ősz, a taknyos óceán. |