A levelet egy fiókban találtam, régi számlák és iratok között. „Ha azt hiszi, hogy
szúrása célba talált, nevetnem kell Önön…” – és így tovább. Emelt hang, rémes mondatok. A
címzett szőke kellett, hogy legyen, arany hajról trillázott a silány igyekezet, hogy ki ne
hallatsszék az ária mögül a sebzett vinnyogás. Az aláírás: „Sz. Mihály, zsidó”. Tizenöt év
sötétjéből egyszerre fölsütött a nap: fehér abrosz az asztalon, haboskávé, vaj, méz, kenyér. És
nevet mindenki, mint a mesében. Ismertem a levélírót, arcán a két apró vánkost, meleg
kutyaszemét, fehér fogairól lecsorgó mosolyát. Gondos családfő volt, közepes hivatalnok, az
apám. A nyugati határszélen halt meg, vére és piszka egybefolyt a többiekével, akikkel
megosztozott a civilizált patkányok sorsán. Nem szökött meg, noha lett volna rá alkalma. „Egy
magyar katonatiszt” (zászlós volt, mielőtt lefokozták) „nem hagyja cserben a bajtársait!”
Negyvennégy karácsonya volt, a lépcsőház sötét, mint a történelem. Az ajtónyílásban egy csorba
penge-arc, a két vánkosból kipergett a toll. Aztán nagyot dörrent az utcai kapu. Rögeszmék
színpadán közönyös függöny a halál.
|