A levelet egy fiókban találtam, régi számlák és iratok között. „Ha azt hiszi, hogy szúrása célba talált, nevetnem kell Önön…” – és így tovább. Emelt hang, rémes mondatok. A címzett szőke kellett, hogy legyen, arany hajról trillázott a silány igyekezet, hogy ki ne hallatsszék az ária mögül a sebzett vinnyogás. Az aláírás: „Sz. Mihály, zsidó”. Tizenöt év sötétjéből egyszerre fölsütött a nap: fehér abrosz az asztalon, haboskávé, vaj, méz, kenyér. És nevet mindenki, mint a mesében. Ismertem a levélírót, arcán a két apró vánkost, meleg kutyaszemét, fehér fogairól lecsorgó mosolyát. Gondos családfő volt, közepes hivatalnok, az apám. A nyugati határszélen halt meg, vére és piszka egybefolyt a többiekével, akikkel megosztozott a civilizált patkányok sorsán. Nem szökött meg, noha lett volna rá alkalma. „Egy magyar katonatiszt” (zászlós volt, mielőtt lefokozták) „nem hagyja cserben a bajtársait!” Negyvennégy karácsonya volt, a lépcsőház sötét, mint a történelem. Az ajtónyílásban egy csorba penge-arc, a két vánkosból kipergett a toll. Aztán nagyot dörrent az utcai kapu. Rögeszmék színpadán közönyös függöny a halál.

Ő soha nem mondta, hogy ő magyar. Ő Gaskó Julianna volt, földönfutók  lánya, nyolcvan kiló. Az ő köreiben MÁV néven tisztelték az istent. Nyugdíj – ez volt a legtávolibb csillag, amit az ő falujából látni lehetett. Végül az isten egyszülött fia, a Beszkárt szállt le érette a földre; a remíz mellett laktak évekig, hat gyerekéből az a négy, amelyik megmaradt, kenetlen nyikorgásban nőtt fel. Később gyakran vigyázott rám. A konyhában gáncát ettünk, fokhagymás pirítóst – képzelete ehető költeményeit. Jóságos tészta-arca sütött, mint a hold. Lassan fojtotta meg a szegények sorsa, előbb a térdéig majd a szívéig ért a víz. Aztán vályogtüdeje összedőlt, egy-két bitang holmi úszkált a hörgő áradat színén. Köztük találmánya, a „nyitott nadrág”, az egy pár férfizokni meg egy flanellbugyogó összepárosításából született ruha-masztodon, a bugyogó alján tenyérnyi hasítékkal, hogy ne kelljen levetni akkor sem – ott láttam először harisnyanadrágot, Kelenföldön, abban a kalyibában. A szegényszag még élt, a vaskályha kihűlt. És a borostás udvaron tüszkölt az ősz, a taknyos óceán.

Ő bezzeg jobb körök neveltje volt. Erre adott, az apja még Bácskában batyuzott. Családi audienciáinak egyikén hirtelen hanyattvetette magát és a dívány huzatát markolászva vonítani kezdett, mint teliholdkor a kutyák: „A fiamat!… azok a nyomorultak!…” Tragikus népszínmű, könnyes közönség. A bádogdobozban színes krokodilok – páncélos savanyúcukor. A családi vagyont ő vesztegette el, tizennyolc elején, egy seprűüzleten. Negyvennégyben fáspincékben lakott, a fa mögött. Ha egyedül maradt, hangosan társalgott halott fiával, akit nem taníttatott a költségek miatt és akit egyszer ki is tagadott. Amíg járni tudott, ő szaladt ajtót nyitni – hátha nem a nyugdíjat hozza a postás. Holtában úgy feküdt a díványon, mintha szárnyak nélkül repülne. A család őrültje letépte róla a paplant: „Most legalább láthatod, mit ér az ember!” Láttam; a két fehér mellet bolondul duzzadni, a szeméremdombon profánul életteli volt a szőr – a női test vadul élt még, csak az álla, az esett a nyakára. Percek vagy évek teltek így, mit tudom én. „Ez nem normális!… a gyerek előtt!…” – hívott vissza a föld. A szobát aranyba akarta fojtani a nap. Autók, tejeskannák; zörögve élt a Szondy utca. Az óra nem állt meg, a tavasz mellkasában dobogott a szél.

Meghatott nagyzolás őrizte hírüket. A főhelyen az ortodox vasgyárosét, aki Kossuthnak ágyút szállított, mely ténykedésével kivívta a császár fenséges rosszallását is; a Bach-korszakban állítólag börtönt szenvedett. Aztán a szobrász sors megmintázta dédanyám kebleit. E délceg hölgy egy Barabás Miklóst utánzó ecset kegyelméből évekig bámult le rám egy pesti falról. „A gyönyörű Adél” – ez volt az ő címszava a szájlexikonban. Tény és való: őzsuta-arcát még a vásznon is pírba vonta a kéjvágy és az idegbaj. Az őstörténet fejkendős hölgyeiről viszont, ki tudja miért, nem készült festmény; őket legföljebb nap-ecsettel mázolhatta barnára a nyár. Egyikük, így szólt a szájhagyomány, még öregasszony korában is letérdelt a falusi utca porába, hogy kezet csókoljon az ifjú papnak. Ez minden, ami róluk fennmaradt. Férjeikről még ennyi sem, a rögök sárkány-gyomrában rohadt porrá történetük. Csak egyikükről tudni, hogy ki volt: a történelem főrendje, a bujáki kanász. Fekete ujj, fehér kebel – a sejtekben már megfogant a bosszú kéje. Ól-bűz és fennkölt csacsogás – már főtt a föld-fazékban a tüzes leves, a vérük, hogy szerelmükkel sózzák el a sír-ízű időt.

Az volt csak a botrány, amikor valaki meglátta őket. A könyvelő urat meg azt a kis izét. Jöttek-mentek a hírnökök, mint Shakespeare színpadán. Összeült a családi parlament is. Könnyes sóhajok közt született a döntés: beszélni kell a tékozló fiú fejével. „Nézd, egy ilyen még késsel-villával sem képes enni…” De a lélek-műtét hatástalan maradt, közeledett a gyászos végkifejlet. Erre kitört a nagy nyálháború. A névtelen levelek írásában leginkább a Zöldséges Mici, egy bulgárkertész özvegye jeleskedett; kültag persze egy jobb családban, de épp ezért serény. „Tisztelt Uram, fálydalommal kel tudatnom Önnel, hogy az, akit ön Nelyéül kíván…” stb. Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, említést érdemel a tény, hogy a kígyó-postából hiányzott a póri „j” betű. Ám a megátalkodott szív, akár a szikla; hiába ott az ősi elv és az elipszilon. A tragédia bekövetkezett, megvolt az esküvő. Crassus és Pompeius házába tért, anya és fiú nem szólt egymáshoz egy évig. Később a Zöldséges Micit száműzték a családból; önhatalmúlag járt el, állították. A kis izé nagy hasában már tanultam magzati szerepem. Mindez a szilárd erkölcs nevében történt, Robespierre kora és a Röhm-puccs után.

A spanyol polgárháború és a családi béke éve. Az ebédlőasztal körül a jobb körök szemében döbbenet. A kis izé késsel-villával étkezik. A gyereksírással kísért ebéd után magasztos pillanat, Miksa bácsi magasba emeli a béke követét. „Családfánk új hajtása ő!” A békekövet ordít, mintha nyúznák. Elnéző mosolyok, futó zavar. Majd végül, minthogy az ordítás nem szűnik, kibontják az eleven rügy ruháját. A látvány némiképp sokkírozó, a pelenkán tenyérnyi vérfolt. Az ok nyilvánvaló: a biztosítótű, mellyel a béke-napi tisztábatevést végző idős hölgy, a magzat nagyanyja, a pelenkát összefogta a hússal. Sebész és vers kerüli a homályt: a hölgy a tűt azon a szerven szúrta át, melyet keresztény és zsidó közös megegyezés szerint a férfi legnemesebb szerveként becsül. Enyhe feszélyezettség, futkosás. Géz, vatta, alkohol. „Kinövi!” – ápolják többen a gyerekét szorongató, félájult anyát. „Ez így igaz”, méláz orrát piszkálva a történelem, a nagy ámokfutó, „ennél jóval többet kibír az ember.” A zaj lassan de biztosan elül, a családfa hajtása alszik. A csevegés folyik tovább, szervírozzák a kávét.

Miksa bácsi nyugdíjas kardként ragyogott az élet nevű tokban. Díszzsidó volt a Novarán és erre büszke. Keményen biccentett, ha Főméltóságú Bajtársáról beszélt. A monarchia idején császári engedéllyel vette nőül első unokahúgát és két leányt nemzett vele. Házában példás volt a rend: félnyolckor reggeli, délben ebéd. A lányok szeme, szája, mint a többi lányé. Csak férjüket választották az őrültek közül. Az egyik férj, egy búskomor de snájdig szállodatulajdonos negyvenhat elején lett öngyilkos; svábhegyi szállodáját később államosították. A másik, mikor rájött a roham, habzó szájjal mászott az ablakhoz, hogy kiugorjon, a párkányt elérve azonban rendszerint elájult; ő nyugodt korszakaiban életvidám volt, a pörköltszaft vörösen tündökölt az állán. Miksa bácsi mindezt nem érte meg, meghalt még a Nürnbergi Törvények hazai hatálya előtt. Nem látta a társbérletet, a függöny-válaszfalat az előszobában. A hajdani filmrendezőt, aki szolid albérlőként aludt a szőnyegen, ahol többen is a kezére léptek. Nem olvasta a följelentést sem, nem tanúskodott lányai perében. Nem látta a mocsok hullámait az ebédlőasztal körül, a fuldoklók verekedését néhány rozzant bútorért. De fényképe, ahogy az tengerészhez illik, végig kitartott a falon. A balsorsban ő volt a metafizika, a Szondy utcai Wotan.

Iászónt ígértek az előjelek: a mellkasa bordás hajó, a homloka magasan épített. És nyílt tekintetében gyakran föllobbant valami furcsa tűz. Később, mint annyiszor, ismét kitűnt, hogy a delphoi jósdában szakember ül. Foglalkozásul a szabómesterséget választotta, vonzotta a gyapjú. Segédségig vitte, a mesterlevél elúszott a borban. Ki mondaná meg azt ma már, hány hosszúlépést ivott meg, hány telefonfülkét rondított össze, hányszor aludt utcai padon, hányszor esett ki a villamosból, hányszor esküdött meg: abbahagyja! Kapóra jött neki a háború, az ingyenes elvonókúra. Kisezüst, nagyezüst; a remiz mellett is teremhet katona. A Margitszigeten fogták el – Buda eleste után, puskával a kezében. Előbb az Uralba került, aztán a Krímbe. A jósda jól jósolt: a táborban egyenruhák dicsérték avatott kezét, jutalom-kását is kapott. Negyvenhétben hozta haza a gőzvontatta Argo; pempőkön élt két-három hónapig, a nehezebb ételt kihányta. Utóbb ismét a Beszkárthoz került szabónak. Innia már alig kellett, két fröccstől fejre állt. „Hasat be, mellet ki!” – vezényelt néha engem is. És vérpára ült szeme tengeri tüzén. A halál kajánul játszott vele, előbb haját kaszálva hülyegyerek-frizurát remekelt a fejére, csak ezután kezdte el fogóval csípkedni a szívét. A Tétényi úti kórházban halt meg: talpig férfi, gáncstalan magyar. Az Aranygyapjú nem kellett a Bizományinak; szél fújta szét a nevét is: Bokor Mihály.

Vér szerint nem volt rokonunk, apám barátja volt. Ostoba keresztnevemet miatta kaptam; szorult helyzetünkből gyakran kisegített apróbb kölcsönökkel. Egy tányér húsban két pislogó kabátgomb: az arca. Emlékszem, egyszer hármasban sétáltunk a Ligetben: a fákon átszűrődött a csalóka fény, a húsos malacfej vörösen izzott, mint a vas; felnőtt dolgokról folyt a szó, a KFT-ről. Ő nem fáspincében vészelte át a zord időt. Őt családostól befizették egy páratlan társasutazásra. Elkerülte a gázkamrát, saját szemével láthatta a felesége füstjét. Lányukat, kit Katának hívtak de Käthének becéztek, agyonrugdosták a végső napok egyikén; egy angol bulldózer temette el az égettszagú földbe. Sz. Ottó hazajött. És kereste a családi vagyont, a négy koffert meg a varrógépet, amit egy keresztény rokon, az apám sógora egy kézikocsin menekített Kispestre a nyilasok elől. De a kispesti ház helyén csak egy gödröt talált. Sz. Ottó ügyvédje útján pert indított a rabló ellen, aki éppen Gorkijban üdült. Elátkozta apámat is, mindenkit, aki élt. A varrógép-Cordéliát akarta, a kecses tűt, a gyönyörű pedált. Negyvenhétben halt meg, ekkorra már a hajdani malac-pofát aszkéta-fejjé szabdalta a paranoia. Halálos ágyán fültanúk szerint a megfeszített száj lator beszédet fröcsögött, nevének viselőjét, engem is megemlített, „a nyilas kurva kölykét”. Csak egyszer tébolyult meg versben Lear király.

Apám egyszer még föltámadt. Már nem tudom, miért, de nagyon megpofoztak. Pofozni ugyan elvileg tilos volt, de elv és gyakorlat nem ugyanaz: a nevelők a csontjukban érezték még a háborút. Az erdei úton csatangoltam bosszúra szomjasan, ott jött szembe velem. Sápadt volt és sovány, arcát kiverte a borosta, mint akkor, ott, a lépcsőházban. Kölyök  Hamlet, szóltam hozzá, ő válaszolt. Így, társalogva mentünk egymás oldalán: beszédes halott és rövidnadrágos élő. De nem került ott szóba sem a vérparázna bátya sem az élveteg királyné; nem is volt bátyja, öccse sem, anyjának egyedüli fia volt. És a torról megmaradt hideg sültről sem esett ott szó; nem ültünk semmiféle tort, kukacos kekszen éltünk. És a táj maga is mintha megőrült volna; kísértet-órája sietett, őrjöngő fényben tántorgott az éjfél. Mintha nem is a háborúnak lenne vége, hanem a halálnak, magát csókolta a föld, lombot lombbal madárfütty fércelt össze, kórusban zengték a fák a szél-isten dicséretét: a szeretem neandervölgye volt ez, eszelős makogás őskora. Mentünk egymás mellett, de már egy szót sem szóltunk. Az arcát még láttam egy darabig, de a fülem, akár a fáké, pihés dallamoktól viszketett. Aztán az arcát is fölitta a dél: ott álltam és láttam, hogy oszlik szét a földben; lent, a Budakeszi úton morzejeleket dudált egy teherautó. Ez volt az ő pogány föltámadása. Földbenőtt szárnyalás, tavaszi fröccstől berúgott gyökér, őt szívtam magamba, – vére évente újuló tüzét. Az erdei úton később csak almát lopni jártam.

Csodagyereknek elég mindennapi voltam. Nem sugárzott belőlem a mozarti báj; ha sugárzott valami is, az ostrom. Éltem – és ez volt a csoda. Három bombát kapott a házunk – mindhárom befulladt. „Jenkidudl kipitap”: két bombázás közt a gangon, az SS-ek feje fölött fütyültem az amerikai rádió hívójelét – nem volt hallásuk, nem lőttek agyon (anyám szétpofozta a fejem a lakásban). A környéken minden ház égett – a miénk nem. Csodák, csodák, csodák. A felnőtt társadalom mindemellett a költőt becsülte bennem. A Rádióba is elvittek; magnó még nem volt, lemezre vették szavalatom. Az érzékeny szerkesztőnő kikelt magából: „ez a kis, idegbeteg pávián!” Grandpierre Emil tengerkék szemével úgy bámult, mint egy számolni tudó verebet. De titkomat nem tudta egyikük sem: tökmaggal volt teli mind a két zsebem. Ez volt a Költő Jutalma, a Tökmag Kéje – fizetség az árvaságért, pofonokért, páviánért, rádiónyilatkozatért. Az Árnyas úton tökmaggal a számban szuszogva másztam az intézet felé. A Szegény Árva: rágtam és röfögtem. E sanda képrejtvény jelentését persze nem fejthettem meg ott, a helyszínen. Máskor és más helyen pattant szét ez a buborék is. De bármikor s bárhol történt: mint parttól a hajó, elvált bennem a könny a nevetéstől; én voltam a növekvő messzeség és én, aki kétfelől integettem. Gyilkos humortól hasadt meg, mint napfénytől a rög, a benső pásztorjáték nyájas színtere, és nyílt meg szemem előtt a vér tükrös szakadéka, ahol versben bomlik el a lelki hasadóanyag.

Falkában hajszoltak meg búcsúzóul, korcs rokonukat. A kórteremben meccsekről társalogtam, de belül csikasz horda űzött a havon. Jól láttam bruegheli vakságukat és szájuk sarkában az ételmaradékot: hörgő szőr súrolta gyűrött lepedőm. Üres szemgödrük sírjában: hajszál-karcsú csontok, gombostűfej-koponyák. Altattak, gyógyszereltek – hasztalan. „Önnél pszichésen fogunk áttörni” – huppant mellém az ágyra lelkem doktora, egy jó mázsányi hölgy. Ez nem volt légnemű fenyegetés; láttam magam, mint velencei csipkefüggönyt. A hörgés nem halkult, mégis ez volt a fordulópont. Bölcsőm továbbra is bűzlött a hullaszagtól, de a részvét is, mint Zuboly, athéni takács, szamárfejet viselt. Pár napra rá elbocsátottak, mehettem haza. Zsebemben a zárójelentés, agyamban egy léggömb lebegett. A nyugdíjas fodrász, a téli nap, sugárral szőkítette az Üllői út haját. E képben a klasszikus illem szerint úgy duzzadt a költészet, mint egy női kebelben. Én ezzel szemben szédültem és ásítoztam. Belül persze a tébolyult, akit szánalommal és gyógyszerrel kezeltek, éberen figyelt. Látta a hegyes füleket, a szőr-gubancot és az éles körmöket. A testtelen horda magasra tartott orral szimatolta sorsomban a vért. Csont-albérlő, vontam meg végül is a vállam, kiben nem lakik? Úgy látszik, ők meg én: ez életem gyógyíthatatlan lényege. És mosolynak álcáztam arcomon ordas pofájuk vigyorát. Így mentem ott, egy dereka táján gödrös vaságy parázna tulajdonosa – Nagy Sándor győzelmei és a Kálvin tér felé.

Kossuth, Bach Sándor, Teleki: ők disznót őriztek, üzletet kötöttek, arattak. Fejük fölött a nemzet története zajlott, a Tisztelt Ház ülésezett; ők voltak az isteni nép, Rousseau törvénytelen gyermekei. Verdun, Pearl Harbor, Hirosima; ők nem álltak szóba egymással évekig egy szó, egy mozdulat, egy tekintet miatt. Bordáik között átsüvített a kilőtt golyó, a vérengző történelem; ők nem tudták, miért élnek úgy, ahogy élnek. Napjaik vagonjaiban vágómarhaként utaztak a bölcsőtől a sírig. Eszméik, mint maguk: a ház, a kert, a bolt, a disznó. Ajkukon bukfencet vetett a pátosz: „Áldott, jó ember az, csak kurvás egy kicsit!” Kétféleképp is törték a magyart: németül és koldusul társalogtak. A végzet hernyóként taposta el őket; sírjuk fölött ostoba koszorúkat font a sírbeszéd „a legjobb apának”, „a legodaadóbb fiúnak”. Még szenvedésük, gyászuk is nevetség; fájdalmukban úgy makogtak, mint a majmok. De hol a szerszám kibányászni azt, ami a torkukon akadt? És milyen szakember deríti föl, hogy mennyi szenvedély lapult bennük kimondhatatlanul? És hol a régész, aki kikaparja az időből azt a pótolhatatlan vadságot, haragot, gyönyört, ami a testükbe falazva rohadt szét a sárban? Az Egyenlőség-Szabadság-Testvériség véreshurkájában ők voltak a töltelék. A kozmopolita csillagképek alatt a gyalogos valóság. A végtelennel kacérkodó, szajha szavalatban ők a pontos és halálos középeurópai mérték.

Fogadd be őket, föld. Szent, szent, szent az ő nagy tudatlanságuk: te vagy. Ostobaságuk színpada: te voltál. Kalandjuk és kicsinyes haragjuk: te voltál. A ragadozó eszmék, a pecek a szájukban, a düh, a meghunyászkodás, a szerelem: te voltál. Föld a szemük és föld a szájuk: fény-esőtől bújtak elő belőled, mint a giliszták. Föld volt az életük és föld volt a haláluk: ott tempóztak benned, gyászos úszók, hajótöröttjei dörgő rögeidnek. Ők voltak a te öntudatlan emlékezeted és te voltál a sorsuk: egyek voltatok a százados bukásban. Szent, szent, szent az ő nevetséges beszédük: te szóltál vele. Szent, szent, szent a disznóól, a remíz, a rögeszmék: eszelős arcod dúlt vonásai. Ropogtasd puha fogaiddal testüket, őröld meg emlékezetük lisztjét: magadra ismersz. Üzletedben ők voltak az ős-ráfizetés. Balekok, bárányok, vitézek és vigécek: te írtad a szerepüket, te tűrted az időt, hogy játékmesterük legyen. Elpocsékolt életükön hízol, vétkeik röpítenek, kéjelgő léghajót. Fogadd be őket, léha öl, gondatlan anya és hitszegő feleség: magadat fogadod magadba. Mereszd vén szemed arra, aki voltál: hullák farsangján fűszoknyás bálkirálynő. Szent, szent, szent az ő siralmas emlékezetük. Szent, szent, szent az ő bűnük és nincs arra föloldozás. Poruktól ragyogva gurulsz, reménnyel törékeny üveggolyó, a kétezredik év felé.

„Az utazás végefelé láttuk meg azt a furcsa várost. Mintha valami fényes tészta kívánna egy tengelyről leválni: a lángoló, kerékformájú massza lassan forgott tengelye körül és némán ragyogott. Kiszálltunk, csináltunk néhány fotót. Habár túlexponálódott a film, kivehetők a küllők és a tengely. Aztán beszálltunk, utaztunk tovább. A fényesség csökkent, előbb bealkonyult, aztán éjszaka lett; a sötétben itt-ott egy fénypont, semmi érdekes. Néhány ülésről csöndes horkolás volt hallható. Legközelebb néhányan ki sem szálltak, és akik kiszálltak, azok sem fotóztak. Mint egy rozzant viharlámpa, úgy pislákolt a főútvonaltól távol eső, vidéki tűzgömb. „Ide már” – mondta valaki – „csak egy ugrás a Föld”. Őszintén meg kell mondanom, még ez is túlzás volt: egy fél lépést ha tettünk és már ott gurult a lábunk előtt ez a lenyesett fej, ez a gömbölyded rémség, amitől kifordult a gyomrunk. Zölden indázó haja az utolsó szálig kihullott, csupasz bőrén mocsári genny, lápos sebek. És sziklás orcáin a megrögzött nyomort valami zöldes lepedék takarta. A legszörnyűbb mégis a szeme volt: ez szinte élt, úgy csillogott; néha már azt hittem, hogy lát vele. Nem halál volt benne és nem is rettegés: valami félig-kín, félig-gyönyör, szóval kimondhatatlan érzelem, gyötrelmes és gyönyörű felelősség.”