| Kitanultam a mesterségem. Ő is engem. |
| Bűvész-cilinderben sem tudtam megszabadulni |
| a gyűlöletes gyerektől, akinek az egyik nevelőnő |
| megdézsmálta a hazaiját: ott ült a zenés díszletek közt |
| és azt ordította: „ez nem igazság!”. |
| A mesterség túl-könnyen-tanulható volt; |
| nem tudtam a sorsomat egy költői modorral azonosítani, |
| ezért aztán hamar nemesi címként |
| társult a nevemhez az Eklektikus meg az Epigon. |
| Legelhettem persze a hír-sövényről horatiusi babért is: |
| útban a gépesített Parnasszus felé, |
| a turf-, a krikett- és a tőzsdei hírek között |
| meleg hangon megemlített a Guardian. |
|
| „Az Orbán úrnak mivel tetszik foglalkozni?” – |
| kérdezte Takács-Bognár úr a liftben. |
| Láttam rajta a megrőkönyödést, |
| valahogy másra számított, a külsőmből ítélve |
| gondos családfőnek látszhattam és jó lakónak. |
|
| Hőstenor-koromban a Pilvax-bár vérbajt idéző, |
| századfordulós aranyfüst-felhőjében Lola, |
| a hivatásos szőke belemarkolt a hajamba: „TE”! |
| Értette Manonját a pesti Des Grieux: |
| fizettünk és július csillagos konyakszagában |
| elindultunk a kölcsönkért lakás felé. |
| Mi volt velem? Sokat ittam? Vagy a belső közöny |
| pörgette föl a biológiai gépet? |
| Láttam a vézna, női test íját fölajzva, |
| hogy az űrbe kilője eszmélet-nyilát; |
| „Te isten, isten!”, suttogta egy rekedt mikrofonhang. |
| Fáztam és szégyeltem magam. Nem voltam isten |
| és a gyönyörhöz, amit okoztam, nem volt közöm. |
| A matrac-Golgotán, ahol a női Krisztust fölszegezték |
| én voltam a kereszt, és a kályhafűtéstől koromfoltos tapéta |
| a viharelőtti, újszövetségi ég. |
|
| A verssel is úgy voltam, mint ezzel az éjszakával. |
| „Te isten, isten!”, kiabálta fülembe az ihlet, |
| de belül pofonok emléke szédített. |
| Rohadt egy szakma mesterdalt faragni, Walter, |
| az esthajnalcsillag még elmegy valahogy, |
| de amikor jön az ostrom, a tömegsír, az exhumálás |
| a legszívesebben hagynád a francba az egészet |
| és fölaprítanád az aranyozott kaptafát. |
|
|