| Egyszerre messzebb volt a part. Vagy közelebb a másik? |
| Történni semmi sem történt, kiértek. Barackot ettek a gumimatracon. |
| A mennyei konzerv kék levében a döglött szardinia |
| ugyanúgy ragyogott, mint kezdetben. De a Föld-képernyőn |
| sorsuk adása szellemképként volt csak látható. Bizonytalan folt, |
| elmosódó körvonalakkal: egy se-nem-múlt, se-nem jövő idő |
| tétova képei. Ők voltak, mégsem ők. És nem is a többlet-tudás |
| keserítette a szájuk ízét. Miről tudtak volna többet? |
| És nem is a megélt esélyek kisszerűsége: |
| az ugyanaz-utcák, az ugyanaz-szerelmek. Ott éltek, ahol lehetett, |
| és napról napra élni hol nem ugyanaz? A táskarádiókból |
| ordítva dőlt a néma tánczene. Káprázat-életek, fényes sötét. |
|
| Később beszélgettek. A vicceik – hát istenem! De történeteikből |
| föltámadt mellük hőskora és a combjaikon viharzó |
| arany pihéké. És a magán-mítoszok Afroditéja: a Karmolt-És-Harapott |
| megint megállt az ajtóban: „Legalább ne az én ágyamból |
| telefonálná meg, milyen volt!” A por-vagon |
| gyorsulva kattogott. Röhögtek és a térdüket csapkodták. |
| Gyerekeik a stégről ugráltak a vízbe: üdvrivalgás, fényképeken |
| tartósított mosoly. Ők voltak, ők: tőlük tanult |
| élvezni a hideg nő és főzni a nimfomániás modell, egy égi szárnyvonal |
| bérletes utazóitól. És nap felé fordított arcukon szerelmük, |
| az együgyű és fényes fáraó-maszk, dactól csillogott. |
| Aztán már mentek is vijjogva a Csont Üdülő felé. |
|
| Nyomukban a szél a századok-közt-lapozást elúnva |
| nyekergetett egy nyitott ablakot. |
|
|