Nyár a tavon*

Egyszerre messzebb volt a part. Vagy közelebb a másik?
Történni semmi sem történt, kiértek. Barackot ettek a gumimatracon.
A mennyei konzerv kék levében a döglött szardinia
ugyanúgy ragyogott, mint kezdetben. De a Föld-képernyőn
sorsuk adása szellemképként volt csak látható. Bizonytalan folt,
elmosódó körvonalakkal: egy se-nem-múlt, se-nem jövő idő
tétova képei. Ők voltak, mégsem ők. És nem is a többlet-tudás
keserítette a szájuk ízét. Miről tudtak volna többet?
És nem is a megélt esélyek kisszerűsége:
az ugyanaz-utcák, az ugyanaz-szerelmek. Ott éltek, ahol lehetett,
és napról napra élni hol nem ugyanaz? A táskarádiókból
ordítva dőlt a néma tánczene. Káprázat-életek, fényes sötét.
Később beszélgettek. A vicceik – hát istenem! De történeteikből
föltámadt mellük hőskora és a combjaikon viharzó
arany pihéké. És a magán-mítoszok Afroditéja: a Karmolt-És-Harapott
megint megállt az ajtóban: „Legalább ne az én ágyamból
telefonálná meg, milyen volt!” A por-vagon
gyorsulva kattogott. Röhögtek és a térdüket csapkodták.
Gyerekeik a stégről ugráltak a vízbe: üdvrivalgás, fényképeken
tartósított mosoly. Ők voltak, ők: tőlük tanult
élvezni a hideg nő és főzni a nimfomániás modell, egy égi szárnyvonal
bérletes utazóitól. És nap felé fordított arcukon szerelmük,
az együgyű és fényes fáraó-maszk, dactól csillogott.
Aztán már mentek is vijjogva a Csont Üdülő felé.
Nyomukban a szél a századok-közt-lapozást elúnva
nyekergetett egy nyitott ablakot.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]