A művész arcképe skorpió korában^*

Végülis könnyel a szememben bámuljak-e a daliás ifjú után aki   hamisítatlanul múltszázadi költő-fejét dacosan fölszegve eltűnt az   idő vassal és füsttel szennyes azúr labirintusában és egy Lenin-körúti konyhában megkérte J. E.-től leánya kezét a   glóriás marha egy hokkedlin ülve miközben a konyha a nagymosás   teremtés előtti gőzében úszott és a teknő peremén családi   címerállatként feküdt hanyatt a százláb súrolókefe és egy dossziéban folyton magával cipelte összes költeményeit elégiákat ódákat és balladákat teli kétségbeeséssel és kibírhatatlan   zűrzavarral a flaszter Rimbaud-ja a lángész akit nem vettek föl az egyetemre és élete mérgét teste ruhával leplezett rejtelmes fullánkjában hordta   mint valami két lábon járó civilizált skorpió de a szerelemről vajmi keveset tudott noha egyszer egy örök időkig tartó csókkal egymás szájához   bilincselve ő meg a szeretője órákon át botorkáltak a Várhegyről   lefelé és görcsösen lehúnyt szemük mögül szenvedélyük radarja úgy   tapogatta ki a lépcsőfokokat hogy csodálatosképpen egyszer sem   estek hasra de első napjukra nem jött második és mindig ugyanazt a napot élték és mind színpadiasabb szenvedéllyel   míg egyszer csak ott ültek a nyikorgó rugókon és látták egymás   arcán a közösen szerzett ráncokat a tárgyilagos fénnyel megvilágított időben ahol felnő gyerek és   megítéli szüleit és a szívszakasztó versek tengeréből elektrosokkjaival és lelki   masszázsaival fölmerült a Hajótöröttek Szigete a klinika Végülis ki ez a siralmas trubadúr aki tragikusan hosszú verseit   szavalva soros szerelme mellkivágásába sandít a Dunapart   nyárvégi kőlépcsőjén és harminc forintért padlót vikszel hogy megőrizze írói függetlenségét   a gyári segédmunka hólyagos tenyerű veszélyétől és a kórház folyosóján csíkos pizsamában tántorog faltól falig   miközben homloka belső falán egy háborús némafilm kockái   peregnek visszafelé a gyerekkor főcíméig mennyi önsajnálat a valódi szenvedés mellett és milyen szívdöglesztő bájjal csüng a Zord Egyéniség szája   szögletében a vadnyugati csikk 1955 telének akváriumában Hóseás átkai a költői mélabú és a kopj-   le-öregem titkos násza a vers és az ölelés rejtelmei de halálos magját ravaszul őrzi a keserű gyümölcs és a vers csak a képzelet porhanyós fölszínét boronálja tüskés képeivel   és nem bolond beletörni a fogát a sivár tényekbe hogy az elégikus zűrzavar délceg költőjét dagadtra pofozták egy   evangélikus nevelőintézetben és krónikus szeretethiány rángatja   dróton hamleti bábuját látomás-szárnyán hát suhog az eleven csőd és világot hódít   könnyelműsége míg halhatatlannak hitt lázát elfújják a huzatos hétköznapok és gyöngyöző gerincét megtöri a helyi időszámítás vasbeton mozsara és szájából vékony sugárban folyik a vinnyogás Dicsőség rügyező arcának mutáló hangjának a világ bohóca ő ő az elefánt a felejtés lobogódíszes porcelánboltjában ő az aki kézzel nyúl a kozmikus levesestálba és sziszegve szopogatja   összeégett ujjait benne karambolozik eszme és szenvedély hogy darabokra törik a föld   karosszériája és sivítva repülnek össze-vissza a négy égtáj   szilánkjai ő az aki nem elég intelligens ahhoz hogy napirendre térjen a dolgok   állása fölött és ő az aki szűznek nézi a föld éltes közhelyeit és hódító szemét a   mindenség formás idomaira meresztve a végső kérdésekre óhajt   választ találni miközben verse percenként elhasal és nem tud magyarul bukása korai és szükségszerű és semmi kedvem egy nagyképű szamarat siratni de láza a költészet kenyere és dühe mint dadogó emlékmű hirdeti hogy nincs mentség mert a bűn büntetést szül és a mesés jövő a   jelenben kezdődik ő az aki eltűnt akiért nem kár akit szégyellek ő az aki itt ül bennem akinek arca életem tüzétől kormos míg vérrel fűti a csont- és hús-kazánt