A levelet egy fiókban találtam, régi számlák és iratok között. „Ha azt hiszi, hogy szúrása célba talált, nevetnem kell Önön…” – és így tovább. Emelt hang, rémes mondatok. A címzett szőke kellett, hogy legyen, arany hajról trillázott a silány igyekezet, hogy ki ne hallatsszék az ária mögül a sebzett vinnyogás. Az aláírás: „Sz. Mihály, zsidó”. Tizenöt év sötétjéből egyszerre fölsütött a nap: fehér abrosz az asztalon, haboskávé, vaj, méz, kenyér. És nevet mindenki, mint a mesében. Ismertem a levélírót, arcán a két apró vánkost, meleg kutyaszemét, fehér fogairól lecsorgó mosolyát. Gondos családfő volt, közepes hivatalnok, az apám. A nyugati határszélen halt meg, vére és piszka egybefolyt a többiekével, akikkel megosztozott a civilizált patkányok sorsán. Nem szökött meg, noha lett volna rá alkalma. „Egy magyar katonatiszt” (zászlós volt, mielőtt lefokozták) „nem hagyja cserben a bajtársait!” Negyvennégy karácsonya volt, a lépcsőház sötét, mint a történelem. Az ajtónyílásban egy csorba penge-arc, a két vánkosból kipergett a toll. Aztán nagyot dörrent az utcai kapu. Rögeszmék színpadán közönyös függöny a halál.

Ő soha nem mondta, hogy ő magyar. Ő Gaskó Julianna volt, földönfutók  lánya, nyolcvan kiló. Az ő köreiben MÁV néven tisztelték az istent. Nyugdíj – ez volt a legtávolibb csillag, amit az ő falujából látni lehetett. Végül az isten egyszülött fia, a Beszkárt szállt le érette a földre; a remíz mellett laktak évekig, hat gyerekéből az a négy, amelyik megmaradt, kenetlen nyikorgásban nőtt fel. Később gyakran vigyázott rám. A konyhában gáncát ettünk, fokhagymás pirítóst – képzelete ehető költeményeit. Jóságos tészta-arca sütött, mint a hold. Lassan fojtotta meg a szegények sorsa, előbb a térdéig majd a szívéig ért a víz. Aztán vályogtüdeje összedőlt, egy-két bitang holmi úszkált a hörgő áradat színén. Köztük találmánya, a „nyitott nadrág”, az egy pár férfizokni meg egy flanellbugyogó összepárosításából született ruha-masztodon, a bugyogó alján tenyérnyi hasítékkal, hogy ne kelljen levetni akkor sem – ott láttam először harisnyanadrágot, Kelenföldön, abban a kalyibában. A szegényszag még élt, a vaskályha kihűlt. És a borostás udvaron tüszkölt az ősz, a taknyos óceán.

Ő bezzeg jobb körök neveltje volt. Erre adott, az apja még Bácskában batyuzott. Családi audienciáinak egyikén hirtelen hanyattvetette magát és a dívány huzatát markolászva vonítani kezdett, mint teliholdkor a kutyák: „A fiamat!… azok a nyomorultak!…” Tragikus népszínmű, könnyes közönség. A bádogdobozban színes krokodilok – páncélos savanyúcukor. A családi vagyont ő vesztegette el, tizennyolc elején, egy seprűüzleten. Negyvennégyben fáspincékben lakott, a fa mögött. Ha egyedül maradt, hangosan társalgott halott fiával, akit nem taníttatott a költségek miatt és akit egyszer ki is tagadott. Amíg járni tudott, ő szaladt ajtót nyitni – hátha nem a nyugdíjat hozza a postás. Holtában úgy feküdt a díványon, mintha szárnyak nélkül repülne. A család őrültje letépte róla a paplant: „Most legalább láthatod, mit ér az ember!” Láttam; a két fehér mellet bolondul duzzadni, a szeméremdombon profánul életteli volt a szőr – a női test vadul élt még, csak az álla, az esett a nyakára. Percek vagy évek teltek így, mit tudom én. „Ez nem normális!… a gyerek előtt!…” – hívott vissza a föld. A szobát aranyba akarta fojtani a nap. Autók, tejeskannák; zörögve élt a Szondy utca. Az óra nem állt meg, a tavasz mellkasában dobogott a szél.

Meghatott nagyzolás őrizte hírüket. A főhelyen az ortodox vasgyárosét, aki Kossuthnak ágyút szállított, mely ténykedésével kivívta a császár fenséges rosszallását is; a Bach-korszakban állítólag börtönt szenvedett. Aztán a szobrász sors megmintázta dédanyám kebleit. E délceg hölgy egy Barabás Miklóst utánzó ecset kegyelméből évekig bámult le rám egy pesti falról. „A gyönyörű Adél” – ez volt az ő címszava a szájlexikonban. Tény és való: őzsuta-arcát még a vásznon is pírba vonta a kéjvágy és az idegbaj. Az őstörténet fejkendős hölgyeiről viszont, ki tudja miért, nem készült festmény; őket legföljebb nap-ecsettel mázolhatta barnára a nyár. Egyikük, így szólt a szájhagyomány, még öregasszony korában is letérdelt a falusi utca porába, hogy kezet csókoljon az ifjú papnak. Ez minden, ami róluk fennmaradt. Férjeikről még ennyi sem, a rögök sárkány-gyomrában rohadt porrá történetük. Csak egyikükről tudni, hogy ki volt: a történelem főrendje, a bujáki kanász. Fekete ujj, fehér kebel – a sejtekben már megfogant a bosszú kéje. Ól-bűz és fennkölt csacsogás – már főtt a föld-fazékban a tüzes leves, a vérük, hogy szerelmükkel sózzák el a sír-ízű időt.

Az volt csak a botrány, amikor valaki meglátta őket. A könyvelő urat meg azt a kis izét. Jöttek-mentek a hírnökök, mint Shakespeare színpadán. Összeült a családi parlament is. Könnyes sóhajok közt született a döntés: beszélni kell a tékozló fiú fejével. „Nézd, egy ilyen még késsel-villával sem képes enni…” De a lélek-műtét hatástalan maradt, közeledett a gyászos végkifejlet. Erre kitört a nagy nyálháború. A névtelen levelek írásában leginkább a Zöldséges Mici, egy bulgárkertész özvegye jeleskedett; kültag persze egy jobb családban, de épp ezért serény. „Tisztelt Uram, fálydalommal kel tudatnom Önnel, hogy az, akit ön Nelyéül kíván…” stb. Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, említést érdemel a tény, hogy a kígyó-postából hiányzott a póri „j” betű. Ám a megátalkodott szív, akár a szikla; hiába ott az ősi elv és az elipszilon. A tragédia bekövetkezett, megvolt az esküvő. Crassus és Pompeius házába tért, anya és fiú nem szólt egymáshoz egy évig. Később a Zöldséges Micit száműzték a családból; önhatalmúlag járt el, állították. A kis izé nagy hasában már tanultam magzati szerepem. Mindez a szilárd erkölcs nevében történt, Robespierre kora és a Röhm-puccs után.

A spanyol polgárháború és a családi béke éve. Az ebédlőasztal körül a jobb körök szemében döbbenet. A kis izé késsel-villával étkezik. A gyereksírással kísért ebéd után magasztos pillanat, Miksa bácsi magasba emeli a béke követét. „Családfánk új hajtása ő!” A békekövet ordít, mintha nyúznák. Elnéző mosolyok, futó zavar. Majd végül, minthogy az ordítás nem szűnik, kibontják az eleven rügy ruháját. A látvány némiképp sokkírozó, a pelenkán tenyérnyi vérfolt. Az ok nyilvánvaló: a biztosítótű, mellyel a béke-napi tisztábatevést végző idős hölgy, a magzat nagyanyja, a pelenkát összefogta a hússal. Sebész és vers kerüli a homályt: a hölgy a tűt azon a szerven szúrta át, melyet keresztény és zsidó közös megegyezés szerint a férfi legnemesebb szerveként becsül. Enyhe feszélyezettség, futkosás. Géz, vatta, alkohol. „Kinövi!” – ápolják többen a gyerekét szorongató, félájult anyát. „Ez így igaz”, méláz orrát piszkálva a történelem, a nagy ámokfutó, „ennél jóval többet kibír az ember.” A zaj lassan de biztosan elül, a családfa hajtása alszik. A csevegés folyik tovább, szervírozzák a kávét.

Miksa bácsi nyugdíjas kardként ragyogott az élet nevű tokban. Díszzsidó volt a Novarán és erre büszke. Keményen biccentett, ha Főméltóságú Bajtársáról beszélt. A monarchia idején császári engedéllyel vette nőül első unokahúgát és két leányt nemzett vele. Házában példás volt a rend: félnyolckor reggeli, délben ebéd. A lányok szeme, szája, mint a többi lányé. Csak férjüket választották az őrültek közül. Az egyik férj, egy búskomor de snájdig szállodatulajdonos negyvenhat elején lett öngyilkos; svábhegyi szállodáját később államosították. A másik, mikor rájött a roham, habzó szájjal mászott az ablakhoz, hogy kiugorjon, a párkányt elérve azonban rendszerint elájult; ő nyugodt korszakaiban életvidám volt, a pörköltszaft vörösen tündökölt az állán. Miksa bácsi mindezt nem érte meg, meghalt még a Nürnbergi Törvények hazai hatálya előtt. Nem látta a társbérletet, a függöny-válaszfalat az előszobában. A hajdani filmrendezőt, aki szolid albérlőként aludt a szőnyegen, ahol többen is a kezére léptek. Nem olvasta a följelentést sem, nem tanúskodott lányai perében. Nem látta a mocsok hullámait az ebédlőasztal körül, a fuldoklók verekedését néhány rozzant bútorért. De fényképe, ahogy az tengerészhez illik, végig kitartott a falon. A balsorsban ő volt a metafizika, a Szondy utcai Wotan.

Iászónt ígértek az előjelek: a mellkasa bordás hajó, a homloka magasan épített. És nyílt tekintetében gyakran föllobbant valami furcsa tűz. Később, mint annyiszor, ismét kitűnt, hogy a delphoi jósdában szakember ül. Foglalkozásul a szabómesterséget választotta, vonzotta a gyapjú. Segédségig vitte, a mesterlevél elúszott a borban. Ki mondaná meg azt ma már, hány hosszúlépést ivott meg, hány telefonfülkét rondított össze, hányszor aludt utcai padon, hányszor esett ki a villamosból, hányszor esküdött meg: abbahagyja! Kapóra jött neki a háború, az ingyenes elvonókúra. Kisezüst, nagyezüst; a remiz mellett is teremhet katona. A Margitszigeten fogták el – Buda eleste után, puskával a kezében. Előbb az Uralba került, aztán a Krímbe. A jósda jól jósolt: a táborban egyenruhák dicsérték avatott kezét, jutalom-kását is kapott. Negyvenhétben hozta haza a gőzvontatta Argo; pempőkön élt két-három hónapig, a nehezebb ételt kihányta. Utóbb ismét a Beszkárthoz került szabónak. Innia már alig kellett, két fröccstől fejre állt. „Hasat be, mellet ki!” – vezényelt néha engem is. És vérpára ült szeme tengeri tüzén. A halál kajánul játszott vele, előbb haját kaszálva hülyegyerek-frizurát remekelt a fejére, csak ezután kezdte el fogóval csípkedni a szívét. A Tétényi úti kórházban halt meg: talpig férfi, gáncstalan magyar. Az Aranygyapjú nem kellett a Bizományinak; szél fújta szét a nevét is: Bokor Mihály.

Vér szerint nem volt rokonunk, apám barátja volt. Ostoba keresztnevemet miatta kaptam; szorult helyzetünkből gyakran kisegített apróbb kölcsönökkel. Egy tányér húsban két pislogó kabátgomb: az arca. Emlékszem, egyszer hármasban sétáltunk a Ligetben: a fákon átszűrődött a csalóka fény, a húsos malacfej vörösen izzott, mint a vas; felnőtt dolgokról folyt a szó, a KFT-ről. Ő nem fáspincében vészelte át a zord időt. Őt családostól befizették egy páratlan társasutazásra. Elkerülte a gázkamrát, saját szemével láthatta a felesége füstjét. Lányukat, kit Katának hívtak de Käthének becéztek, agyonrugdosták a végső napok egyikén; egy angol bulldózer temette el az égettszagú földbe. Sz. Ottó hazajött. És kereste a családi vagyont, a négy koffert meg a varrógépet, amit egy keresztény rokon, az apám sógora egy kézikocsin menekített Kispestre a nyilasok elől. De a kispesti ház helyén csak egy gödröt talált. Sz. Ottó ügyvédje útján pert indított a rabló ellen, aki éppen Gorkijban üdült. Elátkozta apámat is, mindenkit, aki élt. A varrógép-Cordéliát akarta, a kecses tűt, a gyönyörű pedált. Negyvenhétben halt meg, ekkorra már a hajdani malac-pofát aszkéta-fejjé szabdalta a paranoia. Halálos ágyán fültanúk szerint a megfeszített száj lator beszédet fröcsögött, nevének viselőjét, engem is megemlített, „a nyilas kurva kölykét”. Csak egyszer tébolyult meg versben Lear király.

Apám egyszer még föltámadt. Már nem tudom, miért, de nagyon megpofoztak. Pofozni ugyan elvileg tilos volt, de elv és gyakorlat nem ugyanaz: a nevelők a csontjukban érezték még a háborút. Az erdei úton csatangoltam bosszúra szomjasan, ott jött szembe velem. Sápadt volt és sovány, arcát kiverte a borosta, mint akkor, ott, a lépcsőházban. Kölyök  Hamlet, szóltam hozzá, ő válaszolt. Így, társalogva mentünk egymás oldalán: beszédes halott és rövidnadrágos élő. De nem került ott szóba sem a vérparázna bátya sem az élveteg királyné; nem is volt bátyja, öccse sem, anyjának egyedüli fia volt. És a torról megmaradt hideg sültről sem esett ott szó; nem ültünk semmiféle tort, kukacos kekszen éltünk. És a táj maga is mintha megőrült volna; kísértet-órája sietett, őrjöngő fényben tántorgott az éjfél. Mintha nem is a háborúnak lenne vége, hanem a halálnak, magát csókolta a föld, lombot lombbal madárfütty fércelt össze, kórusban zengték a fák a szél-isten dicséretét: a szeretem neandervölgye volt ez, eszelős makogás őskora. Mentünk egymás mellett, de már egy szót sem szóltunk. Az arcát még láttam egy darabig, de a fülem, akár a fáké, pihés dallamoktól viszketett. Aztán az arcát is fölitta a dél: ott álltam és láttam, hogy oszlik szét a földben; lent, a Budakeszi úton morzejeleket dudált egy teherautó. Ez volt az ő pogány föltámadása. Földbenőtt szárnyalás, tavaszi fröccstől berúgott gyökér, őt szívtam magamba, – vére évente újuló tüzét. Az erdei úton később csak almát lopni jártam.

Csodagyereknek elég mindennapi voltam. Nem sugárzott belőlem a mozarti báj; ha sugárzott valami is, az ostrom. Éltem – és ez volt a csoda. Három bombát kapott a házunk – mindhárom befulladt. „Jenkidudl kipitap”: két bombázás közt a gangon, az SS-ek feje fölött fütyültem az amerikai rádió hívójelét – nem volt hallásuk, nem lőttek agyon (anyám szétpofozta a fejem a lakásban). A környéken minden ház égett – a miénk nem. Csodák, csodák, csodák. A felnőtt társadalom mindemellett a költőt becsülte bennem. A Rádióba is elvittek; magnó még nem volt, lemezre vették szavalatom. Az érzékeny szerkesztőnő kikelt magából: „ez a kis, idegbeteg pávián!” Grandpierre Emil tengerkék szemével úgy bámult, mint egy számolni tudó verebet. De titkomat nem tudta egyikük sem: tökmaggal volt teli mind a két zsebem. Ez volt a Költő Jutalma, a Tökmag Kéje – fizetség az árvaságért, pofonokért, páviánért, rádiónyilatkozatért. Az Árnyas úton tökmaggal a számban szuszogva másztam az intézet felé. A Szegény Árva: rágtam és röfögtem. E sanda képrejtvény jelentését persze nem fejthettem meg ott, a helyszínen. Máskor és más helyen pattant szét ez a buborék is. De bármikor s bárhol történt: mint parttól a hajó, elvált bennem a könny a nevetéstől; én voltam a növekvő messzeség és én, aki kétfelől integettem. Gyilkos humortól hasadt meg, mint napfénytől a rög, a benső pásztorjáték nyájas színtere, és nyílt meg szemem előtt a vér tükrös szakadéka, ahol versben bomlik el a lelki hasadóanyag.

Falkában hajszoltak meg búcsúzóul, korcs rokonukat. A kórteremben meccsekről társalogtam, de belül csikasz horda űzött a havon. Jól láttam bruegheli vakságukat és szájuk sarkában az ételmaradékot: hörgő szőr súrolta gyűrött lepedőm. Üres szemgödrük sírjában: hajszál-karcsú csontok, gombostűfej-koponyák. Altattak, gyógyszereltek – hasztalan. „Önnél pszichésen fogunk áttörni” – huppant mellém az ágyra lelkem doktora, egy jó mázsányi hölgy. Ez nem volt légnemű fenyegetés; láttam magam, mint velencei csipkefüggönyt. A hörgés nem halkult, mégis ez volt a fordulópont. Bölcsőm továbbra is bűzlött a hullaszagtól, de a részvét is, mint Zuboly, athéni takács, szamárfejet viselt. Pár napra rá elbocsátottak, mehettem haza. Zsebemben a zárójelentés, agyamban egy léggömb lebegett. A nyugdíjas fodrász, a téli nap, sugárral szőkítette az Üllői út haját. E képben a klasszikus illem szerint úgy duzzadt a költészet, mint egy női kebelben. Én ezzel szemben szédültem és ásítoztam. Belül persze a tébolyult, akit szánalommal és gyógyszerrel kezeltek, éberen figyelt. Látta a hegyes füleket, a szőr-gubancot és az éles körmöket. A testtelen horda magasra tartott orral szimatolta sorsomban a vért. Csont-albérlő, vontam meg végül is a vállam, kiben nem lakik? Úgy látszik, ők meg én: ez életem gyógyíthatatlan lényege. És mosolynak álcáztam arcomon ordas pofájuk vigyorát. Így mentem ott, egy dereka táján gödrös vaságy parázna tulajdonosa – Nagy Sándor győzelmei és a Kálvin tér felé.

Kossuth, Bach Sándor, Teleki: ők disznót őriztek, üzletet kötöttek, arattak. Fejük fölött a nemzet története zajlott, a Tisztelt Ház ülésezett; ők voltak az isteni nép, Rousseau törvénytelen gyermekei. Verdun, Pearl Harbor, Hirosima; ők nem álltak szóba egymással évekig egy szó, egy mozdulat, egy tekintet miatt. Bordáik között átsüvített a kilőtt golyó, a vérengző történelem; ők nem tudták, miért élnek úgy, ahogy élnek. Napjaik vagonjaiban vágómarhaként utaztak a bölcsőtől a sírig. Eszméik, mint maguk: a ház, a kert, a bolt, a disznó. Ajkukon bukfencet vetett a pátosz: „Áldott, jó ember az, csak kurvás egy kicsit!” Kétféleképp is törték a magyart: németül és koldusul társalogtak. A végzet hernyóként taposta el őket; sírjuk fölött ostoba koszorúkat font a sírbeszéd „a legjobb apának”, „a legodaadóbb fiúnak”. Még szenvedésük, gyászuk is nevetség; fájdalmukban úgy makogtak, mint a majmok. De hol a szerszám kibányászni azt, ami a torkukon akadt? És milyen szakember deríti föl, hogy mennyi szenvedély lapult bennük kimondhatatlanul? És hol a régész, aki kikaparja az időből azt a pótolhatatlan vadságot, haragot, gyönyört, ami a testükbe falazva rohadt szét a sárban? Az Egyenlőség-Szabadság-Testvériség véreshurkájában ők voltak a töltelék. A kozmopolita csillagképek alatt a gyalogos valóság. A végtelennel kacérkodó, szajha szavalatban ők a pontos és halálos középeurópai mérték.

Fogadd be őket, föld. Szent, szent, szent az ő nagy tudatlanságuk: te vagy. Ostobaságuk színpada: te voltál. Kalandjuk és kicsinyes haragjuk: te voltál. A ragadozó eszmék, a pecek a szájukban, a düh, a meghunyászkodás, a szerelem: te voltál. Föld a szemük és föld a szájuk: fény-esőtől bújtak elő belőled, mint a giliszták. Föld volt az életük és föld volt a haláluk: ott tempóztak benned, gyászos úszók, hajótöröttjei dörgő rögeidnek. Ők voltak a te öntudatlan emlékezeted és te voltál a sorsuk: egyek voltatok a százados bukásban. Szent, szent, szent az ő nevetséges beszédük: te szóltál vele. Szent, szent, szent a disznóól, a remíz, a rögeszmék: eszelős arcod dúlt vonásai. Ropogtasd puha fogaiddal testüket, őröld meg emlékezetük lisztjét: magadra ismersz. Üzletedben ők voltak az ős-ráfizetés. Balekok, bárányok, vitézek és vigécek: te írtad a szerepüket, te tűrted az időt, hogy játékmesterük legyen. Elpocsékolt életükön hízol, vétkeik röpítenek, kéjelgő léghajót. Fogadd be őket, léha öl, gondatlan anya és hitszegő feleség: magadat fogadod magadba. Mereszd vén szemed arra, aki voltál: hullák farsangján fűszoknyás bálkirálynő. Szent, szent, szent az ő siralmas emlékezetük. Szent, szent, szent az ő bűnük és nincs arra föloldozás. Poruktól ragyogva gurulsz, reménnyel törékeny üveggolyó, a kétezredik év felé.

„Az utazás végefelé láttuk meg azt a furcsa várost. Mintha valami fényes tészta kívánna egy tengelyről leválni: a lángoló, kerékformájú massza lassan forgott tengelye körül és némán ragyogott. Kiszálltunk, csináltunk néhány fotót. Habár túlexponálódott a film, kivehetők a küllők és a tengely. Aztán beszálltunk, utaztunk tovább. A fényesség csökkent, előbb bealkonyult, aztán éjszaka lett; a sötétben itt-ott egy fénypont, semmi érdekes. Néhány ülésről csöndes horkolás volt hallható. Legközelebb néhányan ki sem szálltak, és akik kiszálltak, azok sem fotóztak. Mint egy rozzant viharlámpa, úgy pislákolt a főútvonaltól távol eső, vidéki tűzgömb. „Ide már” – mondta valaki – „csak egy ugrás a Föld”. Őszintén meg kell mondanom, még ez is túlzás volt: egy fél lépést ha tettünk és már ott gurult a lábunk előtt ez a lenyesett fej, ez a gömbölyded rémség, amitől kifordult a gyomrunk. Zölden indázó haja az utolsó szálig kihullott, csupasz bőrén mocsári genny, lápos sebek. És sziklás orcáin a megrögzött nyomort valami zöldes lepedék takarta. A legszörnyűbb mégis a szeme volt: ez szinte élt, úgy csillogott; néha már azt hittem, hogy lát vele. Nem halál volt benne és nem is rettegés: valami félig-kín, félig-gyönyör, szóval kimondhatatlan érzelem, gyötrelmes és gyönyörű felelősség.”

Ostromból, aranyérből, Lukács-uszodából fölépül valami dicső, a nekropolisz gyöngyszeme. Hufu, más olvasat szerint Kufu, görögösen Kheopsz, modernül Schlesinger, Kisbence, Kennedy : „Őnála minden erő és irgalom!” Dicsőségünk delel, nopersze, délre jár; ó önnön fényességünk gyönyöre! A sírrablóra épp ezért hat kellemetlenül, hogy annyi rablással eltöltött év után, a nyugdíjkorhatár előtt meglátja ezt a… ezt a… – ne is részletezzük, micsodát. Leül szegény, hisz szívbeteg. És ki tudja, miféle nyelven szidja, ki tudja, kinek az anyját. Bevált rítus ez, bár hasztalan. A dunyha-szarkofág, a hüvely-biológia. Ez a halandó aljas metafizikája. Ezért a szemlesütés, a hunyászkodás, a szégyen-patika, a kozmetikai szerek, a tramtattamtattíííraram, a szögesdrót: A SEMMI KÜLÖNÖS. A kőből és üvegből épült bűnjelek. Vándor avagy vigéc, jól megjegyezd: itt mindenki mindent tudott! És nem igaz, hogy „hirtelen”, meg hogy „erőnk szerint”. Valamit még a hülye is érzett, mintha a nyelvét tépték volna ki, ahogy a foga közül kiesett a sugaras, tavaszi konc és gurult lefelé, valami feneketlen völgybe, mint a kő. Csak álltunk és néztük: ez az igazság. Csalástól tündököl történetünk, jöhet az újabb időszámítás.

„Azon a nyáron mind megőrültünk. Valami madarakból gyúrt, pihés szélvész alatt lázasan vergődött a város. A kabinokból kihangzott a csöndes jajgatás. Őrölt a far-malom, az öl-daráló; a merevedés tízezer szögén feküdt a fakír-nyár. És riszálta magát, hogy még és nem elég és örökké – szóval a szokásos szöveg. De a kis lélek-farkincát mégiscsak odacsípte a hús-szagú pinceajtó. Ó remek hajlatok, ó öldöklők és selymesek, ó hajótörés két viharzó comb között! A nagyzolás kellékei könnyen ömlő szavak. Az ifjúság, mint a kínai versek vándora, daliás részegséggel ülte meg napozóágy-lovát. És időnk poroszkált a nyomorpadogák között a szánalmas végcél felé, hogy a klasszikus oltár toteme helyett számokból faragja ki érett korunk istenét. Ivar- és petesejtre bízni örökéletet, épp olyan épületes eszme, mint orrfújással fiút nemzeni. Háborús végzetünk játszott velünk, nem is vitás. Cirógatott, hogy fájt, a babaképű szajha; két évet ébren átaludtunk. Fölszarvazott férj, szegények szegénye, szégyenem tüzes szobraként nézem a betonsivatag napozó hőseit. Ágyban érni tetten a végtelent? Orrod haláltól fokhagymás, Homo Eroticus!”

„Szerelmi házasság volt a miénk. A hegy gerincén ültünk és lenéztünk a Dunára. A tékozló május zöld dézsájában fürdette a földet, a Szentendrei sziget török szablya-élét hullámmal köszörülte a folyó. »Látod – mondtam neki – ennek a földnek vagyok én gyógyíthatatlan betege«. Többet nem is nagyon beszéltünk. Eleven szentségtartót, finoman fogtam a mellét. Később jött a szülés, a gyerekek. De rajtunk nem győzött sem a nyűglődés, sem az unalom; évekig nem teltünk be egymás gyönyörével. Mi pattant meg és melyikünkben? A legrosszabb az volt, hogy három év kölcsönös öldöklés után is megtévesztett néha a közös ágy. Éreztem, vadabbul ölel, mint akkor, a hegygerincen; most engem csal velem? – kínzott az élvezet. Gyalázatosan jó volt, utáltam magunkat. Aztán ez is elmúlt, egy fáradt nő teríti meg az asztalt vacsorához. Rovargyűjtő-tekintettel figyelem őrületem kelyhét: ugyanazt az arcot, ugyanazt a testet. Tékozló május, török szablya-él? Sorsunk bohócai vagyunk és a gyógyíthatatlan honvágy helyben gyógyítható. Költő huzamosan csak papíron lehet az ember.”

„Válás után ki nem remél egy új dzsesszkorszakot? Ki hiszi el, hogy a másfél szobás sivatag – végleges? De feltör az idő talajvize és nyirkos rémülettől lesz ízetlen Kleopátra csókja. Az öregség, a testtelen sakál kitartón üget óra-lábain, hogy csontunkról lerágja az édes fölösleget, amit őrületünk is csak körülírni tud: te ez meg az, te csődör-isten, te tüzes tökű! Tökéletlen szavak, szokás szerint. A szemérem görcsös gyakorlata, hogy túlugorja a beszéd falát. Ó királynő-ölem húsevő dzsungele, ó országos és őrlő combjaim, ó tenger lepedőn vitorlázó hasam, ó százszor szomorú mellek, hogy parlagon meredtek a tündöklő semmibe, ó szomorú szomorúság, ó megrögzött siralom aszálya cserepes nyelvemen! Izzadtan ébredek ettől a nyomorult költészettől és utálom magam. Teát főzök a konyhában és fölveszem nem-történt-semmi arcomat. Új nap, újabb esély. Hogy gyűlölöm a saját derekam, ahogy csónakként ring egy elképzelt tavon! És a tartózkodás, a pohártól eltartott ujj ostoba pantomimja, amikor a kicsinyített ősanya dühöngve döngeti a sejt falát, hogy a mértéktelen közönytől kizsarolhasson valami félig-ő és félig-örökélet makogást. Virágnak állni illatozva ott, ahol a hús, mint jó kereső, számít és mérlegel, romantikus szerep egy háborúktól józan színpadon. Itt bárki bárhogy is szaval, a túlélőknek szól a taps. Színes ruhában is a halál hírnöke, nézem: dőzsöl a nyár, a zöld farizeus.”

„Bevágtam az ajtót és meg sem álltam Párizsig. Illetve közben majdnem vízbe fulladtam Ventimiglia előtt. Rámlőttek többször is, de nem találtak el. Határok, posztok, őrhelyek. A szivaros és csipkés Ancien Régime. Európa, ahogy szépségkirálynői mozdulattal a háborús szarba lép. Rendőrök Párizsban, Marseille-re csurog az égből a takony. Oranban a tavasz: tízezer lepke villámlik a homlokom mögött. Egy fénykép: légiós mikiegér, zordan fogom a puskám. Tanger, a butikok, az álmatag kurvák, az életveszély computer-kalandja. Aztán a börtönök, a poloskák, a rüh. A fordított világ tárgyi költészete: szalmába rejtett körömreszelő. Álom és ébredés határán fúj a szél: nincs többé kizsákmányoIás és motozás, Robespierre vonatozik haza. Arcok, utcák, országok, ötven év: Nagypapa regényes és szilaj élete. Sírhat a röhögéstől, aki belegondol. A tanulság – hülye viccek, bojler és törpeautó. A nagy fölismerés – »gyerekek, ez nem ilyen egyszerű«. A rimbaud-i kaland – kajtatni kis pipik után. A lényegen persze nem változtat a ködösítés: hiába oktatott e szögesdrót-nyakláncú tragika. Vérkönnyes álarcban komédiázott végzetünk és életünk volt a zenekíséret.”

„Erre, uram, csodálatos a táj és sok a nyomorult értelmiségi. Megismeri majd jellegzetes tekintetüket: mintha keresnének valamit a porban. De láthat majd köztük őrültet is, aki elmélyülten csavargatja a más zakóján a gombot, miközben a végzetről szaval. És ne lepődjön meg, ha lehordják magát nem-is-tudott bűneiért. Ez itt mindennapos. A kastély, melynek udvarán állunk, ma istálló; a gaz-ragyás kertben keréknyomtól heges a sétaút. És ez a villogó tekintetű paraszt a hódítók fia. Viskójában a trágyatakaró alól kiásott dárdákat őriz, souvenirnek a turistaszezonra. Úgy általában jól megy a sorunk, nagy itt a forgalom. Jönnek ide lovon és vitorláshajón. Híres hely ez, mióta Antonius erre lovagolt egy gyülevész cohors-szal. A bokor tövébe, hol szükségét végezte el, márványoszlopot állítottunk – ennyi az egész. Persze néhány nehéz évszázaddal azért számolhatunk. A bennszülöttek közt néha vér folyik apróságokért. Mert az, ami alkalmas messzeségből hús-zuhatag, csont-folyó, a jaj évkönyvei, szóval a dolgok világrengető, roppant természete, közelről kilakoltatás, adók, beázott iskolák. Ezzel együtt a kilátások bíztatók. Történetünk végén eszpresszó áll a sírkövek fölött, és a tankönyvekben az erkölcsös húsevő étkezés után kénytelen azt morogni: pardon!”

„Ütegparancsnok voltam, tompa buffogásban keltem-feküdtem; időnként elrepült előttem valami, egy kéz, egy láb: utána se igen néztem. Az összeomlás idején egy kisvárosban foglaltunk állást. »Emberek«, mondtam, »mától fogva itt rend lesz«. Később letartóztattak, díszes tárgyalásom volt. »Egy ügyvéd fia…«, mondta valaki a közönségből. Háború, forradalom, békeévek, emigráció – a földrengés korának mindennapjai. Egyszer például a kezemet a lábamhoz bilincselték és ettől hirtelen elkezdett viszketni a hátam. Pontosan emlékszem: a lapockám alatt. Először éppen csak éreztem valamit, később egyre kínosabb lett, a végén már majdnem megőrültem, úgy viszketett. Aztán megnősültem, elvettem egy csontos, nagydarab asszonyt. Egy faluban laktunk, csirkénk is volt; úgy emlékszem, szerettük egymást. Aztán a fiamat elvitte a betegség, az asszony meg utána halt. A kezem is reszketni kezdett, elkapott a honvágy. A nővérem, amikor meglátott, csak ennyit mondott: »Jesszusom!« »Bizony«, mondtam neki, »harmincöt év az nagy idő«. Aztán csak néztük egymást, két öreg, reumás roncs. Néha elgondolom, hogy közelről láttam a nagy korfordulót. Emlékszem például, hogy milyen szörnyen viszketett a hátam. Az nem is szó, hogy viszketett. Csak arra tudtam gondolni, hogy VAKARÓDZNI! A száraz kenyeret soha sem dobom el. Az ágy alja, a polc, az asztal, az egész lakás, ahol lakom, teli papírba csomagolt, száraz kenyérrel.”

„Nincs változatosabb tenger a hasfalnál, ahogy ez hullámzik, tajtékzik, háborog. Csak nézem és elkap a költészet csiklandó ingere: ó hús hajótörése, ó keringőző izmok, ó szűkre szabott világ egyetlen kalandja! Más szavakkal szólva: elgyömöszölgetem az életem. Ritmikus jajgatás örvényében forogni, jaj-te, jaj-te, jaj-te, levedleni pikkelyt, zsírt és világi büdöst – ősi és kéjes álom ez. Máskülönben a játék szórakoztató is. Nevezzük például a micsodát Rezsőnek, kössünk rá masnit vagy húzzunk rá egy svéd golyóscsapágyat; vagy társalogjunk: »Ó nem is hiszi, hogy mennyire…«; vagy hallgassuk az intellektuális csirke csipogását: »Most biztosan azt képzeli…«, – és betelünk a halhatatlanság érzetével, mert mindig ugyanaz történik ugyanúgy, és mégis mennyi változat van ugyanabban. Az egyik a fenekével darálja a gyönyört, a másik pörgeti légcsavar-lábait, a harmadik azt mondja: »ÖHH«, és elterül, mint egy mező. Ó dicsőség, amire nincs szó, hús-vér álruhában bohóckodó örökélet! És akkor az egyik, akit fölhívtam, törékeny teremtmény, egy az élő gombostűre tűzött lepkegyűjteményből, mégis a halálos viszketés ellenszere, egyszerre csak egy szeneslegény hangján ordított a telefonba, TE HÜLYE TENYÉSZBAROM, és elpattant fölöttem a kék falú búra, és láttam az időt, ahogy fehér botjával kopog és vándorol az elüszkösödött földön, és tele voltam vacogással és hamuval, mire leraktam a kagylót.”

„Róma, London, Los Angeles: fénnyel és benzinnel szennyezett légágyékkötő a föld szemérem-tájain. A fölszállást mindenki másnak képzeli, valahogy úgy, hogy megőrzi magát a szárnyalásban is. A körúti albérletet, a halott társbérlőt a pepita kövön. De az időnek nem elve a »jut is, marad is«. Légszomjra várja röpte Ikaroszt. Vagy szellemszárnyunkon napálló a viasz? És kirepülünk földhöz ragadt életünkből és a magasból kiabáljuk vissza: »szar kis ország«? És arcunkon civilizált közöny? És megnyerjük egy mandulapofájú hölgy szívbe markoló sóhaját? Richard ismét nyeregben? Egy országot egy bugyiért? Ó divatjamúlt drámák naiv pátosza! Nem lelki itt a veszély: üzleti. A csont-bankár beváltja emlékvalutádat és az ugyanaz többé nem ugyanaz. Egy magazinból rámbámul a képem: ősz kamaszfej. Ez a rohadt nagy helyzet, lordok.Történetünk végén hátunk idétlen púpja megdicsőül: »ah, elegáns dudor!«, énekli majd karban egy csizmatalpnyi királyság. A suszter végzet szemmértéke gonoszul pontos. Szűk országgal a lábadon sziszegve bámulsz a magasba: felhők és légijáratok között lebeg a halálos csali, a tüdődig csúszó, horgas siker.”

„A vasajtó mellől néztem az ingyen cirkuszt. Az apró, feketebors nő ernyővel csépelte a fiatal szövőnőt: »a férjem kell neked, te cafka?« Napokig ezen röhögtünk: a száznegyven kilós, magtalan csábítón. »Mert nem tud fölcsinálni, mi?« A szenvedély visszája megröhögtetett, gondoltam akkor, ennyi az egész. De véresebb bohózat ez. Hallom a hangomat, ahogy rekedten mondom: »megöllek, te szar!« És látom a gyűrött zakót, ahogy nekimegyek, hogy ledobjam az emeletről. Közénk ugrottak persze és lefogtak; országos diadal az ócska rekamién: »hát így szeretsz, te nagy csacsi?« Belátható sors, két gyerek, berendezett lakás. Úgy hogy, amikor fölriadsz, az első pillanatban nem is tudod, hol vagy és mi történt, miféle láztól cserepes a szád? Csak bámulod, hogy zöld hamuval kenve homlokát a szántóvető föld ágyába csalja a tavasz harapós szellemét. Az irigység csak ezután fog el; csakhogy hiába öblíted költészettel a torkodat: »ez az idő kígyómarása!« Késő kimetszeni ezt az izgága húst, hogy Szent Ferencként társalogj a madarakkal. De késő orgiákra járni is; melyik Pasziphaé nem rejt magában egy gondos háziasszonyt? »Ó Alfréd, egyetlen és igazi szerelmem, kérsz egy kis lecsót?« A legjobban teszed, koszorús koslató, ha egy vasajtónak dőlsz és röhögsz. Egy nő vagy ezer ugyanegy e porfészek bolygón, hol esernyővel hadonászik a gyönyörű ösztön, és gyerekek, feleségek, férjek, a halál villanófényében vigyorgunk sorsunk képaláírásán: A HŰ SZERETŐK.”

„Mi voltunk az ideális szerelmespár. A hátunk mögött összesúgtak: »Öröm látni őket!« Fekete kan-bozóthoz csillag-szőke konty – jól voltunk összepárosítva. Aztán jöttek a nagy napok; egy dobogón álltam és azt mondtam : »Barátaim…«. Kintről behallatszott a géppisztoly-kelepelés, a hallgatóság között láttam világítani a kontyát. Aztán a hosszú éjszakák, a »megmaradtunk« fojtó gyönyöre. Még később a bulik, az »ugorjatokát«. Ki mondja meg, hol kezdődött a rontás? A cigányképű balettáncosnő úgy tekergett a parketten, mint egy polip. És táncosai diplomás hiénák, róka-ábrázatú nagymenők. Az olcsó bor aranyködén át néztem őket. Ott táncolt ő is, lehunyt szemmel, részegen, a kontya a nyakába csúszott. Otthon zokogott: »Te voltál az életem!« De könnyes arcából sütött a megkönnyebbülés. Másztam a semmiben, mint giliszta a földben. »Te nem tudod, mi az«, mondtam a húgának, »ha az ember alkoholista!« A fejemben minden új nap egy nyilvános vécét nyitott, hol nyelv és szájpadlás összetapadt, mint koldus szeretők. És közben letáncoltak a földgömbről a Hatvanas Évek. Megjegyzem, egyszer láttam őt: valami társaságban, éjszaka. Meghízott és a haja többé nem világított. És roppant testére kislány-ruhákat aggatott a balsorsnak nevezett vicclaprajzoló. Akkor egy percre arra gondoltam, hogy jobb körülmények között mi is lehettünk volna emberek. Meg, hogy milyen vadul szorongatott az élő harapófogó és hogy boronálta a keze a hajam. De az űr lemezjátszóján tovább forgott a föld, és minden folyt tovább, a társasági élet, a szaporodás, a háborúk. Aztán berúgtam, és ha jól tudom, valahol lehánytam egy drága szőnyeget.”

„Őt egy kocsironcsban találták meg, nem tudott beszélni, csak reszketett. Az én anyám hanyatt feküdt a törmelékkel teli udvaron: az arca helyén alvadt vér és téglapor. Mi voltunk a háborús árvák, a »szegény ártatlanok«. Jó helyünk volt, a nevelők csak szükség esetén pofoztak, kedvtelésből úgyszólván soha. Egy csordában üvöltő év után együtt lettünk mindketten rühesek. A kenőcs büdös fáraómaszkjában vakarództunk és vakartuk egymást. Ez volt Brutus és Cassius modern találkozása. Őrült vidék, hol az őrült napok őrült szélben forognak. Szabadság felejthetetlen és édes zöldje, hol a világ fölött szárnyal és köröz és víjjog a húgyszagú, vaságyas nyomor. Szerencsétlen és hülye test, amit szétvet a sors belső nyomása, hogy szerelem és rüh és árvaság egymás képébe öltözik. A svájci látogató borzadt a leopárd-óvódától: üvöltve faltuk a tejcsokoládét. És vért szomjazva verekedtünk, cipővel rugdaltuk egymás oldalát. Közben a világ-moziban nagy sikerrel futott a film, a Nincs Több Háború! És a megváltó képzelet egy gigantikus szentivánéjt remekelt a földre, ahol nem lesz betört fej és kiütött fogak. Kamaszkorunkban aztán nekivágtunk a határnak. Ő ment elöl, egy madzagra kötött vasdarabot dobált maga elé, hogy folyosót találjon az aknák között. A lába alatt robbant föl a tücsökciterájú rét. Láttam még, ahogy eső lett belőle: láng- és vér-ragacs fogott körül, és annyi év után megölelt az anyám. Élve maradtam, kihallgattak; »kalandvágy« – ez volt a tettünk indoka. A nap körül keringő kocsironcsban ülve nézem a sercegő lángsivatagot: sírig tartó felnőttkorom.”

„A nap szökőárja feltört a láthatár alól és átcsapott a napozón. A közönség civilizáltan élvezett: »Ó SZAMERTÁJM!« Tánczene-olajban a föld-konzerv szardíniái. És szőke oroszlánsörény az Apolló-arcok körül. Vagy fekete bozont vagy vörhenyes szakáll – mit számít ez? Királyok hordája vadászik itt a világ totemállatára. És csupasz vállukon a sugarak palástja. És ágyék-szőrükön a víz remegő gyöngyei. Ó akinél a fényesség lakik, ó slusszkulcspörgető, tied a vadász-ösvény, a veszély, a csonttól csontig ható lihegés! És gyönyörűség veled hálni és megszülni másodat a gömbölyű kunyhó húsevő lakói közé! Régi és hatásos fordulat ez. És lényege nemigen változik; a háborús tapasztalat nem kölcsönözhető. A rettegés bölcset nevel, de törpét, s a liliputi öltöny szétreped az óriás kölykökön. És nyílt arcukból kék és tengeri tekintet mered rád, és elsüllyedsz benne, ha szólsz. És tanulságos történeteid és szerelmed vulkáni működése, és a pléhpofával végigcsinált őrült expedíció, hogy szemtől szembe láss valami arctalant és testtelent, a fajta szellemét; másszóval ami vagy legbensőbb lényeged szerint, az élő kihívás, a nem-adjuk-meg-magunkat, a kozmikus pofába vágott kesztyű – mindez hiábavaló. Az őssejt az izgalmat kedveli, és jön az aranykor napolajjal, géppisztollyal és tánczenével.”

„Köztük éltem és általuk. Láttam a fű-vulkánt, az ifjúságukat: a romvárost zöld lávába temetve. És gubancos sörényük vonzotta a fésüs ujjakat, és nem volt hozzá fogható mágnes a kosztól és vértől zsibbadt világon. Megmártóztam a testükben, szemük fürdője fürdetett, és beszédük körülölelt, mint ágat a csiripelés. Nem felejtett és nem okult a csupasz szeretők dinasztiája: a napkoronás ég alatt lázongva robotolt a föld, és a nyár kéjes bérlete örök időkre szólt. Aztán jöttek a körülmények: láttam lehajtott fejük ragályát. És megértem köztük a bölcsesség korát, mikor a hajdan nyílt tekintet sanda szándéktól csipás és magyarázatok hévize fakad a fogak közt, míg egymás vállát veregeti kárvallott és kártevő: üdvözlégy NEM TEHETTEM MÁST és REMÉLEM, MEGÉRTED! Itt az igazi sors igazi visszerekkel: hódolat neked Spárta és Trója közt ingázó királyné, akadjon torkodon a »reprezentatív« meg a »kommunikál«! Rögeszmém tartósít, hogy följegyezzem ezt. Hanem a húsáru romlandó így is, úgy is. Mocskos de mozgalmas életükkel szemben miféle érv az én szabályos és giliszta-életem? És hol a bíróság, amely igényli tanúvallomásom? És hol az egész nyomorult és dicső gépezetben egyetlen kerék, amit megállított az angyalok nyelvét gyilkoló óda-papagáj? Csőd várja a nagyszájú igazságtevőt, szavalhat kalitkájában a nagy időkről: hol volt, hol nem volt, egyszer föltalálta a fehérje az embert. Rásüt a kozmikus hüllő tekintete, és egészben emészti meg a házinyúl-bolygót a csillagos gyomor.”

A piszkos és szegény és kegyetlen városból kicsapott valami tűz. A fény, a földhöz ragadt üstökös, lángcsóvásan saroktól sarokig suhant, és a lökdösődés meg a közöny, a kézcsók-a-nejednek és a föl-a-kezekkel, szóval a beton és a sár minden hánynivaló gyönyörűsége, az öldöklő iram és a kőkori tunyaság, ami itt egymás torkát szorongatva él, mint őrült szeretők – egyszerre égni kezdett, mint a tankhajók olaja a vizen. Miféle varázslat gyújtogat itt? – lázongott nyomorultul a kilátónál a botcsinálta Orfeusz. Egynek lenni a tolongók közül, beszélni nyelvüket, hallgatni szuszogásukat és az egyetemes ricsajt, ahogy a világot betölti, mindez csak kezdete a rossznak. Később a gyűlölet és tárgya úgy hasonlít egymáshoz, mint férj és feleség sokéves házasság után. És csontjainkból valami különös szerelem kilopja a velőt. Ó seggfejek, kiáltod kezdetben, hogy később azt morogd: testvéreim. És vadságod, büszkeséged, Újvilág-orcád mind betemeti a kubikos idő. És attól fogva te meg ők egyek vagytok a megszégyenülésben; nézd, sakál-pofájú, a bolondot, hogy rúgkapál itt, hogy köpködi arany nyálát a csillagokba: fázik és retteg, mert levedlette halhatatlansága bőrét. Hajítsd a föld-diszkoszt akárhová, Mürón együgyű atlétája, ifjúság: vállad kozmikus madárpiszoktól havas. És ez a kupac város: börtönünk és birtokunk. És ez a szánalmas és nevetséges zaj: a mi beszédünk. És dicsőségünk és száműzetésünk tüzes koronája ez a porból és szélből kovácsolt fénykerék a kémények fölött, míg jaj-küllősen sejttől sejtig gördül az örökletes világ.