Zöld ország^*

Milyen fiatalok is voltunk gomba-sisakunkban;   tenger fű közt, halálig boldog utazók, milyen határtalanul vadak a málna-ország   darazsakkal áldott harcterein,   hol a zöld idő kicsordult az égből és koronásan járkált fel-alá a mennyei áradatban   a szerelem pávája, kényes lépteivel   aranyos sebeket pecsételve a rétre! Milyen gyönyörűen oktalanok és örökéletűek;   fehéren viharzó fák közt tört és zúzott a mézfolyó, és hajótöröttek énekét   áldozta az égnek a szél a dombtetőn, és sarkig tárult a föld öle is: beszélhettek nekünk   üszkösödő erdők az idő fondorlatairól;   bántuk is mi a cselvetést, forrásvíztől   fuldoklók, földtől ízesek! Milyen bodzakirályok voltunk, milyen indiánzöld palást lebegett a vállunkon; micsoda nyár haja! – hatalmunktól hajtotta az út a folyóra madárnyakát s tűrte a víz az édes kortyokat, mint csókot az ég,   míg szarvasvattát gyűjtve a szélben átlebegett az égen az esti vadászat is, és hazatértünk   bolond-szagú almafa-úton, selymes bégetés   puha lándzsái közé. Milyen gyönyörű háborúk törték meg itt a mezőt;   bárányok pajzsát, levelek páncélját   mi viseltük itt, győztesek; madárcsőrtől vérzett a tölgy s fészek zsivajától   gazdagodott a csillagok alatt az este, és a zöld időben hatalmasak voltunk és szabadok,   hogy csak a haláltól felejtheti el azt   az emlékezet. Hová suhantál, kifogyhatatlan ég?   Bámulok csak utánad és nem hiszem el, hogy mások viselik már kerted örökzöld díszeit: én lovagolok tigrisfüveken a birka-csatába, én kiabálom teli torokból: gyönyörű, add meg magad! –   én húzom a körtefa őrült, kis harangjait, én élek itt, mint a csengettyűk tengere, örökké,   mezítláb, klottgatyában.