„Mi, a megszentelt király, Jézus kegyéből”… Ez egy szobor Nápoly felé az úton.
Egy német tank taposta meg a koronáját, most már ez is mindegy neki. Égnek a strand
palánkjai meg a kis gyógyszertár zöld üvegei is: olthatatlanul. Egy-egy diák átlőtt fejjel
lebukfencezik a pálya szélén – még gimnazisták, nincs gyakorlatuk. „Nápolyiak,
testvéreim!”… Elkelne bizony itt egy király, egy valódi keresztes-koronás. „Öregem, nézd
csak…” – hátba vernénk, meg: „Na, nem kell beszarni… izé…” – ezt mondogatnánk.
Elnézegetnénk együtt az utat, ahogy jön föl a lánctalpas halál (sokunknak utoljára jön, mind
tudjuk ezt), csak nézzük az ócska kis tűzfegyverek mögül, matrózok, szajhák, péklegények s
persze a nápolyi király. S csak dünnyögünk: „Isten bizony, Herr General, éppen csak
nézelődünk; nézzük a kikötőt, az égszínkék habot, az aranyszínt, a vérpirost, az öböl közepén
a magányos csónakot, a csónakban a férfi testét, mely kihajlik a csónak peremén, mintha csak
a vállával kóstolgatná a tengervizet. Mert felejthetetlen mindez valamiképp. Talán, mert itt
születtünk, és tudjuk, hol mérnek ihatatlan bort, és merre húznak a halak, na meg a rombolók,
persze azok is, tajtékos orral. Így hát, ha úgy vesszük, Herr General, ezek a kis kurvák
ezekben a szörnyű, virágos ruhákban, ezek a fehér ruhás matrózok, atlétatrikós
gyógyszerészek, kiskereskedők meg vasasok meg elszánt krumplipucolók – ők a mi hőseink;
piszkos kis olaszok, no nem? – mély tisztelettel.” |