| ormótlan bakancsban, háborúból visszamaradt |
| motyóval a hátukon, felettük Bábel árvizén hajózva a hegy |
| kibocsátja Noé állatait, hiába; alattuk: ilyen vagy, |
| mutatja tükrét a folyó az áldozatoknak, de ők |
| nem anyaszülte fiak, ügyet se vetnek a föld vad homlokából |
| kirajzó véres ötletekre. Öklendő szűzekre vadászni? A bölcselet |
| idegen marad majd tőlük is, mint az üldözőktől |
| a részvét; csak szofizmák tántorognak |
| vissza a mocskos ütközetekből, megállnak |
| az összefogdosott lányok meg a részeg élvezetre |
| nyársalt asszonyok előtt és elmorogják |
| megszégyenülten: „hazajöttem”. Itt a kiskapu. Kezdjük |
|
| Szerelmet, hírverést. A Rajna tündérei olajszagúak, |
| merenghet Hölderlin a sorsukon, kilobognak |
| a kemencék torkán át feketén, a bosszú angyalai |
| sem sötétebbek: ők azok, lobognak. A weimari tűzvész felől |
| turisták vonulnak Frankfurt felé Mercedesük rugózatán |
| pihentetve csontvázukat, csíkos ruhájuk rongyait, megolvadt |
| szemük üres gödrét előreszegezve – egy gyerek képzeletébe, |
| hol almát szed a nyár és rezeg a szőlő melle is, |
| mint az asszonyoké. – Emlékezést. A tenger |
| elsimult: nehéz szerelem után könnyű álom, |
| de napfényes is, ravaszul magába rejti a fürdőzők titkait |
| meg a cápaveszélyt: mosolyog a római roncsokon és |
| a luxushajón, mely felfedezőútra indul az Adrián, |
| mint hajdan Cook kapitány: dél felé. De a gyászdobok közt |
| a kapitány is mosolyog: megették. Einstein |
|
| Te vagy? A szélben állsz, mint a szerelem meg a madarak, |
| és mégis mint a kő. Képedben Sir Roland megindul |
| és Zanzibar partján kiköt: hajója orráról a vízbe köpne, |
| de régi úr, nem teheti, csak szívében vicsorogva néz |
| a feketékre s zsebében szigorú paranccsal |
| tiszteli függetlenségüket. (Olyan indulattal |
| mint az apagyilkosok.) – Te vársz? A koszos tenger végérvényes |
| mélyén a gyönyörű közöny: Attila hunjai |
| marék por, a pápa követe marék por, a hódító, |
| negyvenezer élve elégetett csecsemő tiszteletbeli atyja |
| marék por: s ki sem virágzik a szomjúság, csak ropog mint a fák |
| derekában az öregség. – Te hallgatsz? A dzsessztől didergő utak: |
| te vagy-e? Egy tenor hídján vonul a nappal: te vagy-e? Szerelmem, |
| kiáltom a némaságban: te vagy-e? Ölnek a földeken: |
| te vagy-e? A békekötés. Te vagy? Te vagy? |
|
| Kinézni a kis történelemből! Az ablakon túl |
| fordulnak egyet a csillagok. De a szeretet szentbertalan-éjszakáit |
| számontartja-e pontatlan lélek, pontos óra? |
| Közhelyeket kiabál az égre az érző szív. Kanok, szukák |
| láb közt vigaszt találnak. De lángol itt valami más: |
| négert, zsidót nem ismer, csak kiborítja titkait, |
| mint forró vizet, a felhőtlen ég tartályaiból, |
| hogy forrnak az évszakok s nemzetek lobbannak el |
| leheletétől. Parasztvezérek csontján szállodák; |
| húzzák a gótika harangját – minden megtérült |
| a táblaképekben! – szakálltalan tudósok |
| cirkuszi öltözetben. De a ház ledőlt, |
| csontig égett a kert. De egy hadsereg a mocsár felé |
| manőverez. De proletár-vértanú, bütykös ujjakkal, |
| glória nélkül. De hősöket éget a hála. A csillagok |
| fordulnak egyet. Az ostoba sírbeszéd, te vagy? |
|
| Csak zengsz, csak zúgsz, a hajdan istenektől látogatott föld |
| lezúdul, mint a folyó, kiönti minden tavaszát |
| a mezőre, elém, ki istent nem hiszek, s kit egy kis ország |
| nevelt a szenvedésre: csak ezt tudni, csak ezt |
| a tavaszi áradást, csak ezt az őrületig boldogító |
| szénaszagot, ahogy arculcsapva a vonatok |
| füstjétől az ég beissza magába gyerekkorunk |
| halhatatlan csodáit: a lovakat, a fákat! Csak ezt beszélni, |
| ezt a nyelvet, mint boldog börtönlakó |
| érthetetlen jeligéimet kiabálni feléd, |
| ki mint a süket kő repülsz a |
| nemzetközi őszben a vijjogó |
|
| Keményen hódít az ég: a szegénység emlékei |
| testünkön, mint a sebek, megpirosodnak. Édes |
| ízekre emlékszem. Csupa fű volt a világ, ahogy |
| kiléptél a fák közül. Körülrajongott |
| egy málnabokor vihara, a szoknyád |
| felcsapta a szél és barna combjaidon szemeim |
| össze-vissza ugráltak mint a halak. Szerelmet és emlékezést |
| ki söpört ki az ég alól? Szégyentelenül mint az állatok |
| forogtunk a malomkövek között, amíg melled kezembe fordult |
| meztelenül, ragyogó kő-bimbókkal. Vitt, vitt a vízesés, |
| kipirult sziklák közt, végig az úton, |
| az állomásig. „Mi bajod, mi bajod, |
| édes?” Néma vagyok mint a szén. A leggyönyörűbb nyár |
| parttalan Canossa, két mell égeti, édesíti. Szomorúak |
| a bátrak. Sose látok olyat. |
|
| Csak átrepülsz a fejem fölött, csak átrepülsz az elhatározás |
| művein, a szomorúak szemén, a számítások |
| évtizedein, hol rejtvény megtorlatlan nem marad, |
| sem vétek megfejtetlenül titokban, hanem kitör |
| a fényre a gyalázat meg az érdem, és suta emlékműveket |
| farag magának gipszből és papírból. Vétkezni túl öreg, |
| soha nem lesz az édes íz? Keserű minden kíváncsiság? A napsütés |
| reneszánsz íveit fejem fölé húzva megáll a nyár, |
| hátrál, szemléli művét: reménytelenül napfényes |
| minden ének. Reménytelenül hibátlan |
| az egyetlen titok: ki-be szállnak a házak ablakain |
| hangtalan szárnyak, s leomlik a város, mintha a föld |
| rengett volna – magától: a színház oszlopsora mögül kitüremlik |
| a sár perisztaltikája, s a lakásban, a lépcsőn |
| féloldalasan áll az ódon családi drámák |
| pecsétes díszleteiben a mélázó idő. – |
|
| Ismerlek azért! A Mátrában feküdtünk |
| egy futballpálya szélén. Állatokra illő |
| vad ruhákban, ócska bakancsban, úgy estünk hanyatt |
| a fűben, olyan boldogan mártottuk a napba |
| megalázott életünket, olyan féktelenül szabadon, |
| akár a tavasz vagy az őrjöngő szerelem. Ilyen lehetsz, |
| ilyen fáradt, ilyen izzadt, ilyen emberarcú. Boldogan |
| jártam akkor a betonon egész nap, mint a szél |
| a füvek közt, lépteimet nem alázta |
| sem titok tudása sem emlék. Fellobogott |
| s kialudt valami győzelem a rothadásszagú |
| raktárépületekben – de az íze ott maradt a számban, |
| maróan mint a mész, mégis jólesőn – áradhatott |
| utána az ősz véres batyukkal a hátán, futhatott öreg |
| kurvák sipító átkozódásával az ajkain, |
|
|