| időbe kövült pályaudvarok |
| törékeny hieroglifái! Egy képzeletbeli |
| Alexandria romjai időtlen éjszakában. Az ég alatt |
| a tompa suhanásban egy harisnyareklám tisztítótüzéből |
| kirobban a város és recsegve |
| hasítja a földet mint a villámló hajók: |
| füstös vitorláit kifeszítve az |
| égigérő szélben. Itt nem alkudozol |
| többé a gondtalan bóják körül kenyérre |
| és gyümölcsre. Ősz jön, ősz jön, az erdő |
| csontjai a lábadnál zörögnek. |
|
| derűjétől ragyogva rohanják le a tenger |
| daktilusai a védtelen partokat? A gátakon áttörő |
| ragyogásban olyan éles az almaillat, |
| hogy vérzik belé nyelved? Hogy vérzik a tavasztól |
| az ég is mintha penge hasogatná? A húsevő idő szirmai közül, |
| a párzó gyönyör ritmusából fölszimatol halálos |
| lehetőségeinek tigris-fényei közé egy |
| emberi élet rövid történelme? Keserű rögök |
| villámai. Olajkutak égnek |
| a felhőtlen fény vízözönében. |
|
| És a kültelki rétek, a nyomorúság tankhajói, |
| öt évezred helóta-dühében úszva és a |
| kivirágzó kardsuhogás fémes bokrairól letépett |
| gyümölcsök eleven levében. Koponyákon áll a pontház, |
| ringyó-derekat riszál, sikongva élvezne el |
| a fény kemény lökéseitől. De falai közt egy másik szerelem: |
| mint a vér, mint a csont, hogy keserű ízétől is csak édesebb lesz |
| a közönyös évtized. Elnyűtt ingek: a gyönyör |
| takarói, egy karéj kenyér: |
| az eleven tűz útravalója. És lángban áll |
| az ablak alatt a tenyérnyi fű |
|
| Találkozik itt a szív a szájjal. Kinyúl |
| a mocskos lávából a kínai putri sikolya, a tengerfenéki lapály |
| süketnéma iszapjából a tiszántúli tanya dadogó |
| bosszúvágya és bütykös ujjaival tapogatja a vontatók |
| vivőerében a benzin lüktetését. Ördögi |
| gyönyörűség ez. Az enyém, az enyém! – az állat |
| karmai felragyognak. De belül a másik tűz melegít – a jég-hideg: |
| a fegyverkezéstől édes gitárok dallamára élvező |
| kamaszszőrzetek ragyogása a gazdagság egén, |
| a húszemeletnyi magányban. Faltól falig |
| süket csönd. Egy konyhaablak |
|
| Most gyere boldog számítás! A félmilliárd |
| rothadt ölelés közül egyetlenegy eséllyel |
| hol a boldog sejtben megfogan a meg-nem-ismert értelem és |
| kiválik a torzszülöttek ősködéből |
| egy új koponya csillaga. Át a sugárzás |
| halálos rétjein! Át a meddő |
| halastavak felett az ölelhetőbb ragyogás felé! És tízezeréves |
| ösztönéletéből, a falka-eszmék kőkori |
| országaiból kitörve, a párzó állatok szerelmét |
| érző vágyakozás is tisztább képleteket szimatol – |
| vagy a legvégső tömegsírt; ki tudja? Túl a rémület delén |
| sűrű, növényi nyár lobog. S a táj hullámaiból |
| fehérre égetett arccal merül föl |
| a délövi képzelet termékenyebb figyelme. |
|
| Nekünk másféle halál jár. A türelmetlen ég apálya |
| elszívja a földet alóla, s – „Nincs többé!” – zokog |
| komikusan görbe orral a vénkori fájdalom. |
| Ott aztán az ég meg a vandál eszmék romjain |
| kivirágzik a télire eltehető erkölcsi tanulság; |
| negyvenöt év vérmocskos romjait elnyeli |
| a közkórházi ágy betemethetetlen szakadéka. |
| „Gyászolja férje és szerető |
| leányai.” Semmire sincs szó. A száj |
| bemocskolódik és az emlék |
| ócska ereklyéit kihajítja az új lakó |
| a régi lakásból. Játszik a szél ezer év rongyaival |
| a szemét közt, a gépesített |
|
| De én, aki fogtam a két kezét, mielőtt |
| a még-feketébb sötét magába törte, én tudom, |
| hogy villámlott a szemében a fény, milyen egyszeri |
| szikra volt az, milyen egyszeri villanása |
| a testénél örökebb erőnek; hogy búcsúzott a semmit-sem-fogó kéz |
| az ágyból ferdén kilógva, hogy kapaszkodott |
| a kőnél nehezebb levegőbe! Kibírhatatlan üres szobák kívánják |
| pótolhatatlan nyakát, a világból kilobbant haját, |
| a láz aszályában leszáradt melleit, |
| és részegen azt a sárga bőrt is, a rothadó-folyó színűt, |
| s a szőrzet száraz sercegését – vissza a sarkvidéki teremből, |
| hol egymás testére borulhat a lódög és az |
| egyiptomi királylány: egyik se több |
|
| Árad az égbe a súlyos nyár lehelete, |
| sodor a felejthetetlen idő, a lépcsőkről lelépve |
| élők közé halállal a csontjaimban. Biztos |
| röppályáid alatt eleven testünk szikláiba verd a fejed |
| túlzott értelem! Szerelmünk rejtvényét kiirtja-e testünkből, |
| a lélek erőszakát kitapossa-e sorsunkból |
| az elektronikus végzet? Fintor az ég felé, |
| múltszázadi pátosza hulló testnek, megpörkölt hajaknak! |
| Ó röhögnivaló nagyság, szánalmas vers szarvas-dobogása, |
| nincs könyörület bennünk, anyánk szerelmén |
| átgázolva leélünk ötven-hatvan évet, a hódítók |
| közönyével arcunkon, örökletes |
| betegségekkel a sejtjeinkben és |
| elviselhetetlen örökkévalóság minden mozdulatunk, |
|
|