Fizikus-óda*

Pontos számítás
remekművei: Üvegkemény
időbe kövült pályaudvarok
törékeny hieroglifái! Egy képzeletbeli
Alexandria romjai időtlen éjszakában. Az ég alatt
a tompa suhanásban egy harisnyareklám tisztítótüzéből
kirobban a város és recsegve
hasítja a földet mint a villámló hajók:
füstös vitorláit kifeszítve az
égigérő szélben. Itt nem alkudozol
többé a gondtalan bóják körül kenyérre
és gyümölcsre. Ősz jön, ősz jön, az erdő
csontjai a lábadnál zörögnek.
Fordul az év? Homérosz
derűjétől ragyogva rohanják le a tenger
daktilusai a védtelen partokat? A gátakon áttörő
ragyogásban olyan éles az almaillat,
hogy vérzik belé nyelved? Hogy vérzik a tavasztól
az ég is mintha penge hasogatná? A húsevő idő szirmai közül,
a párzó gyönyör ritmusából fölszimatol halálos
lehetőségeinek tigris-fényei közé egy
emberi élet rövid történelme? Keserű rögök
villámai. Olajkutak égnek
a felhőtlen fény vízözönében.
És a kültelki rétek, a nyomorúság tankhajói,
öt évezred helóta-dühében úszva és a
kivirágzó kardsuhogás fémes bokrairól letépett
gyümölcsök eleven levében. Koponyákon áll a pontház,
ringyó-derekat riszál, sikongva élvezne el
a fény kemény lökéseitől. De falai közt egy másik szerelem:
mint a vér, mint a csont, hogy keserű ízétől is csak édesebb lesz
a közönyös évtized. Elnyűtt ingek: a gyönyör
takarói, egy karéj kenyér:
az eleven tűz útravalója. És lángban áll
az ablak alatt a tenyérnyi fű
mint három ország.
Találkozik itt a szív a szájjal. Kinyúl
a mocskos lávából a kínai putri sikolya, a tengerfenéki lapály
süketnéma iszapjából a tiszántúli tanya dadogó
bosszúvágya és bütykös ujjaival tapogatja a vontatók
vivőerében a benzin lüktetését. Ördögi
gyönyörűség ez. Az enyém, az enyém! – az állat
karmai felragyognak. De belül a másik tűz melegít – a jég-hideg:
a fegyverkezéstől édes gitárok dallamára élvező
kamaszszőrzetek ragyogása a gazdagság egén,
a húszemeletnyi magányban. Faltól falig
süket csönd. Egy konyhaablak
fényei az űrben.
Most gyere boldog számítás! A félmilliárd
rothadt ölelés közül egyetlenegy eséllyel
hol a boldog sejtben megfogan a meg-nem-ismert értelem és
kiválik a torzszülöttek ősködéből
egy új koponya csillaga. Át a sugárzás
halálos rétjein! Át a meddő
halastavak felett az ölelhetőbb ragyogás felé! És tízezeréves
ösztönéletéből, a falka-eszmék kőkori
országaiból kitörve, a párzó állatok szerelmét
érző vágyakozás is tisztább képleteket szimatol –
vagy a legvégső tömegsírt; ki tudja? Túl a rémület delén
sűrű, növényi nyár lobog. S a táj hullámaiból
fehérre égetett arccal merül föl
a délövi képzelet termékenyebb figyelme.
Nekünk másféle halál jár. A türelmetlen ég apálya
elszívja a földet alóla, s – „Nincs többé!” – zokog
komikusan görbe orral a vénkori fájdalom.
Ott aztán az ég meg a vandál eszmék romjain
kivirágzik a télire eltehető erkölcsi tanulság;
negyvenöt év vérmocskos romjait elnyeli
a közkórházi ágy betemethetetlen szakadéka.
„Gyászolja férje és szerető
leányai.” Semmire sincs szó. A száj
bemocskolódik és az emlék
ócska ereklyéit kihajítja az új lakó
a régi lakásból. Játszik a szél ezer év rongyaival
a szemét közt, a gépesített
sivatagban.
De én, aki fogtam a két kezét, mielőtt
a még-feketébb sötét magába törte, én tudom,
hogy villámlott a szemében a fény, milyen egyszeri
szikra volt az, milyen egyszeri villanása
a testénél örökebb erőnek; hogy búcsúzott a semmit-sem-fogó kéz
az ágyból ferdén kilógva, hogy kapaszkodott
a kőnél nehezebb levegőbe! Kibírhatatlan üres szobák kívánják
pótolhatatlan nyakát, a világból kilobbant haját,
a láz aszályában leszáradt melleit,
és részegen azt a sárga bőrt is, a rothadó-folyó színűt,
s a szőrzet száraz sercegését – vissza a sarkvidéki teremből,
hol egymás testére borulhat a lódög és az
egyiptomi királylány: egyik se több
marék koromnál.
Árad az égbe a súlyos nyár lehelete,
sodor a felejthetetlen idő, a lépcsőkről lelépve
élők közé halállal a csontjaimban. Biztos
röppályáid alatt eleven testünk szikláiba verd a fejed
túlzott értelem! Szerelmünk rejtvényét kiirtja-e testünkből,
a lélek erőszakát kitapossa-e sorsunkból
az elektronikus végzet? Fintor az ég felé,
múltszázadi pátosza hulló testnek, megpörkölt hajaknak!
Ó röhögnivaló nagyság, szánalmas vers szarvas-dobogása,
nincs könyörület bennünk, anyánk szerelmén
átgázolva leélünk ötven-hatvan évet, a hódítók
közönyével arcunkon, örökletes
betegségekkel a sejtjeinkben és
elviselhetetlen örökkévalóság minden mozdulatunk,
megváltatlan szerelmünk,
mocskos beszédünk!
A dombok felől megindul
halhatatlanul a fű.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]