Fegyverkovács-óda^*

Nyár dzsungelei, földre lezúduló, keserű víz, termékenység évszaka. Minden végigéhezett földi év végső gyönyörével betemeti a felborzolt szőrű szeretőket a szüzességüket megutált tenyerek forró homokvihara, sivatag-mellek szomjúságát érzi az idő is: égő hajjal veti magát alá a mosdóvíz józan törvényeinek. Meztelen a testek eleven világossága is. De az istenek nem látogatják a földeket: ölnek a réteken; a Mekongon túl sárga combokat zabál az örökös napfénytől tébolyult vasútvonalak elszabadult éhsége. Kalifornia kannibál csillagai meg: elpukkanó rizsföldeket és kurválkodó parasztlányokat, mellükig fölhasítva: a gyönyör antik emlékeit. Védhet tenger ezektől! Agyadba a felkelő nap hullákat tapos és alszol a bordélyok álmatlan falában fuldokolva és hiába vársz: a latin tél jóslataként egy német őrnagy csillagai ragyognak megvakult arcodba az istentelen égből. Az isten fia ő! És kihúzod melléből az elgörbült szuronyt. Vagy más. Ezer év álmaiból egy kisváros mélyén felriadva: vasárnapi fecsegés, vastag lábikrák. Körner úr vizel a gimnázium kapujában részegen. A rohadás elevenen, a futás: át, át a gyógyszertár előtt, az ordítás: Állat! Állat!, meg a rövid bukás: ez is ilyen egyszerű. Végül, emészthetetlen eledele a fogatlan időnek, valahogy így: a csontsovány tavasz kopasz fenyői alatt mint egy hollandi tájkép csokrai: „mint tudod, drága bátyánk múlt kedden elhunyt”. Vidéki ország más nyelven érthetetlen keserveiből kilábolva a még érthetetlenebb nemzetközi sötétbe. A tűzön át mezítláb megy a szegény. Mózes kőtáblái darabokban. De te? Te nem mégy sehova, más ünnep készül itt: – ötszáz év értelmetlen seregei vágnak át a tanyasi lapályon várost ostromolni, királyt taposni hányadékba, paraszt szemét kitolni és az örök egyforma végzet koldusainak seggébe verni az isten rendelte karót in nomine Jesu Christi: hunyhatod a szemed, kaphatod félre a fejedet! És van tovább is. A ház előtt a bokáig érő sárban egy vénember cuppog az örök időből – mindegy, hogy hova. Mindegy, hogy melyik mozi ragyogta be állati homlokát a vizelde-illatú szépség dicsfényével; – míg elindul, meghalni, mint a fekete réklis és tagadhatatlanul bajuszos nagymamák követrepesztő éneke és a vidéki színészek torkába illő Halld Izráél! röhögnivaló, istentelen, kibírhatatlan keserűsége! Belül mélyebb a csend. És kívül is csak a nyár lobog. Csak a nyár, csak a nyár! – kérdezheted: miért nem tesz a csodálnivaló nép irgalmas törvényt? – olyan ragyogásba borult a nők mellén fegyveresen vonuló állati örökkévalóság, olyan kibírhatatlanul édes nyelvekkel szórta tele a szél a lázkiütéses levegőt, olyan irtózatos erővel tépi, tépi az éles fény a nőnemű folyókat, a puha gyönyörtől fulladozó dombokat! – kapnál még te is a kés után ijedten, a gyilkolás gyönyöre, a banda gyönyöre után, az első döfésben felmagasztosulni és a gyomrodat kiokádni a földre. Csak a panaszod örök. Védheted magad: fegyvertelen.